Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-04-01 / 4. szám - Szombathy Viktor: Az új Madonna
bán hagyja, amíg ő doigozik. Ijedt tisztelettel emelkedett fel s lehajtotta a fejét. Most nem tudtam, mit mondjak. Néhány pór dolgozott nem messze, azok őszszesúgtak, valamelyik nevetett is kajánul, felénk mutogatott. Végre is a nő találta meg hamarább a szavakat: — Engem kerestél, szentatyám? — Téged leányom, — válaszoltam akadozva, — megtudakolandó, gyóntál-e már? — Ma reggel, — suttogta, — szigorú bűnhődést róttak ki rám. Most hangja erősebben csattant: — De mit csináljak, amikor nagyon szerettem a gyermek apját! Nem tudtam, mit teszek. Azóta mindenki szégyenszava utánam hull, anyám üldözöttje lettem, testvéreim nem ismernek s vénasszonyok élesítik a nyelvüket rajtam. Kitagadottnak született a gyermekem! Panaszosan sírt föl, könnyei peregtek. Én megveregettem a kisfiú arcát: — Mi a neve a fiadnak? — Neve sincs neki, — zogokott fel hirtelen, — jobb volna, ha nem is élne! Szigorúan néztem rá: — Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Szeretned kell a gyermekedet, mert anyja vagy, ha százszor is kitagadottnak hoztad a világra. Egyideig szótlanul állottunk még egymás előtt, majd később, mintha csak véletlenül jutott volna eszembe, azt mondtam neki: — Keress fel holnap a kolostor kis kápolnájában, délelőtt. Beszélni akarok veled, kisfiad is hozd! Ijedten nézett rám, talán fenyegetést olvasott ki beszédemből, mert sápadt arccal nézett utánam, amint egykedvűséget színlelve sétáltam tovább, nehogy túlságosan feltűnővé váljak. Még azt hinnék, hogy a leányanya miatt koptattam saruimat eddig... * Másnap a kiskápolna egyik padján vártam. Kikészítettem a vékonyra gyalult, festékkel jól megalapozott deszkiatáblát, — finom kőrisfából rótta össze az ezermester Rogerius testvér — immáron semmi sem riaszthatott vissza attól, hogy megfessem az új Madonnát. Imbolygó lépésekkel jött. Magához szorította kisgyermekét, sűrű haját fekete kendő alá gyűrte, aláza
