Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: "Magunk revíziója"

-donságában is, hogy a kontinens legújabb szellemi és politikai áramlatainak konstruktív alkatelemeit képes azonnal felismerni és nemzetpolitikai koncepciójának részeivé tenni. A paraszt kérdésben elfoglalt és fenn- 1ebb vázolt álláspontja szinte elválaszthatatlan az első ízben a német kisebbségek között támadt „völ

kisch" mozgalomtól

s ugyancsak ez eredőre vezethetjük vissza igen érdekes kisebbségpolitikai szemléletét is. Pozitív értékelésével mereven elutasít magától minden olyan elméletet, vagy álláspontot, mely a szellem és lélek aktív és konstruktív kisebbségi elképzelésével nincs összhangban. Nincs türelme a bizonytalan holnapra várni, vagy szentimentális élhetetlenségben elmerülni, ő már ma és a jelenleg rendelkezésére álló keretek között is építeni akarja a jövőt. Mikor Székely Mózes nagy könyvsikert aratott „Zátony" című regénye Budapesten megjelent s a magyar sajtó kórusban zengte elszakított magyarságunk felett a circumdederumot, Makkai volt az egyetlen, aki vétót emelt e feneketlen pesszimizmus ellen. „Ha ez valakinek — írja — egyéni meggyőződése, nem vitatkozom vele. De teljes lényemmel szembefordulok azzal, aki ezt azért hirdeti, mert jó politikának tartja. Szörnyű veszteségek, nyomor, sebek, égbekiáltó jajszavával erőszakolni ki egy ellenséges vagy közönyös világ alvó lelkiismeretének fölszívódását: teljesen reménytelen erőlködés... De hamis is ez a politika, mert a halálnak vagy a csodának tétlen várására szoktatja a nemzetet. A kisebbségi kérdésben, főleg magukra a kisebbségekre nézve, ez az egyoldalú sebmutogatás és halál imitáció meghaladott álláspont... Szívből óhajtanám, bárcsak tényleg az „utolsó" lenne az a vak erdélyi magyar, aki nem tud egyebet csinálni, mint romok alá temetkezni. Aki nem látja az élet parancsoló tényeit és a beomlott széles utak után, melyek az írás szavai szerint a veszedelemre vittek, nem képes meglátni és méltányolni azokat a szerény és keskeny ösvényeket, amelyek méois csak megnyílnak annak, aki élni akar... Mert az igazság az, hogy egy nép sem akar meghalni. És csak akkor halna meg, ha maga akarná a halált... ez az egész temetési ceremónia testvérieden megsértése annak az erdélyi magyarságnak, mely tényleg nagy és keserves viaskodásban próbálja bebizonyítani, hogy élni akar és tud is... Vegye valaki kézébe az „Erdélyi Magyar Évkönyvet", amely 1918-tól 1929-ig tünteti fel az itt folyó