Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-04-01 / 4. szám - Pongrácz Kálmán: "Magunk revíziója"

denek! fölé helyezett feladat és szándék hatja át minden szavát és írását: magunk revíziója. Harcol a nemzeti előítéletek ellen. Egyformán szembeszáll a magyar múltat teljesen hibátlannak vagy teljesen hibásnak tartó felfogás ellen, mert mindkét álláspont teljes passzivitáshoz vezet, ami pedig életellenes és veszélyezteti a jövőt. „Magunk revíziója" című — s legértékesebb — tanulmánykötetében megcáfolhatatlan érvekkel száll szembe politikai és társadalmi dogmáinkkal. Pörölycsapásként ható megállapításai alatt „magyar glóbusz" szemléletünk, szertefoszlik és ugyanakkor egy reálisabb, tehát értékesebb nemzetszemlélet körvonalai is kezdenek bontakozni. Nem takar, nem símit, nem akar láthatatlanná tenni semmit, szinte az érdességig egyenes és őszinte, de ellenszenvet mégsem ébreszt soha, mert nem ismerünk a jelenben még egy magyart, akinek több gondot, eszmét, feladatot és élményt jele ntenemagyarsága, mintéppenMakkainak.

Reformer elhivatottsága legélesebben domborodik ki az előítéletek elleni harcában. Tiszteli a „parancsoló tényeket", mert maradandót, nem pedig légvárakat akar építeni. Magunk revíziója enélkül a lelki átalakulás nélkül elképzelhetetlen, mert különben a tegnap elgáncsolja a mát és a holnapot. „Az előítélet —i írja — az emberben lévő vis inertiae, a sárba-porba visszahúzó ősállat ordítása: nem akarok tovább menni, más lenni, küzdeni, élni: aludni akarok, rothadni akarok!... Az előítélet az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság, az igazság, az élet elől..."

A cselekvést bénító és közérdek ellenes elfogultságoktól tehát szabadulni kell, de „az előítélet legyőzése nem abban áll, hogy ugyanannak a lemaradt, megüresedett, megkövült, beteggé és méreggévált lelkületnek és törekvésnek új neveket adjunk, hanem, hogy a régi fogalmakat új tartalommal töltsük meg, hogy alkalmazzuk fogalmainkat a tények új parancsaihoz, újra szőjjük a ruhát, az igazság, az élet, a valóság mértéke szerint, mely kinőtte és szétszakította a régi posztót."

Makkai valóság érzéke és „objektív idealizmusa" révén nem tud és nem is akar hinni a csodákban. Keveset néz a múltba, de annál többet a jelenbe. Biztos tekintettel méri fel erő állományunkat s ehhez igyekszik szabni a jövő minden mozdulatát:. „A ma