Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

valahogy jól érezte magát. Könnyen, frissen és vidáman mosdott.

A kofferben rendezgetett — hohó a nagykendő, a berliner kendő, milyen meleg, bolyhos és a zsebéhez kapott az öngyújtóért — kicsit restelte, hogy maga cipelje a koffert, ajánlkozott is egy suhanc, amolyan szolga félé, de mégsem bírta rá, hiszen itt van egy ugrás.

Átvágott a Malomközön és a kis hídon be az utcába. A kapu kilincsét óvatosan lenyomta, korán van, Péter is itthon lesz még, persze, hogy itthon lesz.. Na, hiszen a Mamukta nem is tudja, hogy jön. Persze, hogy nem tudja. Beljebb került — a virágágyak között állt Fityi, a kisebbik macska, rábámult — s akkor a nagy reggeli csendben, kilépett az ajtón Péter. Hatalmas ember volt Péter, sápadt és borotválatlan. Nagy léptekkel ment eléje, óriási tenyerét a vállára: eresztette és két arcán megcsókolta. Aztán a szemébe nézett — az ő tiszta és világos szeme megtörtén csillogott — és akkor azt mondta:

— Kisöreg,

a Mamuka meghalt.

— Meghalt.

— Meg.

Az éjszaka.

— Az

éjszaka.

Magához ölelte félkézzel és megindult vele befelé.

— A

szívére ment. Szeretett volna látni. Kár, hogy nem írtam előbb. Dehát ki tudta. Könnyen halt meg. Elaludt.

Bent a szobában levendula-szesz és ecetes borogatás szaga terjengett. A Mamuka szépen feküdt az ágyán ahogy elaludt. Megállották előtte ketten. S kicsit úgy állottak. Aztán lehajolt s megcsókolta a kezét.

— Ezt

a kendőt itten — s a kofferjét nyitogatta, kivette a berliner kendőt, rojtosat, meleget — ezt itten, — mondta inkább magának — ezt a Mamukának