Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

hoztam — s leejtette az ágy lábához — ezt meg — s a zsebébe nyúlt az öngyújtóért — ezt neked hoztam.

És nem sírt. Valahogy nem is gondolt semmire.

Péter elvette az öngyújtót, az arcát megsimította s hogy mondjon valamit:

— Most

jöttél. A reggelivel.

Tágranyilt szemmel meredt a Péter nagy, sápadt arcába.

— Most.

Igen.

S akkor egyszerre világosan érezte, hogy egyet zökkent valami és az ifjúság elhagyta. Elhagyta! Ahogy eddig rendre, rendre lett nagyobb és erősebb, bíróbb és öregebb, ahogy a keze lába, értelme, étvágya nőttön nőtt, a napok, hetek, hónapok egyvégbe folyásával, úgy most hirtelen egy zökkenővel odahagyta az ifjúsága s keményen és kicsit fásultan, de megdöbbenve és ijedt szomorúsággal lépett a férfikorba. Most. De olyan erővel, olyan tapintható bizonyossággal, hogy még, amint a kezefejével az áliához nyúlt, elgondolkozva, még a szakállát is erősebbnek, feketébbnek érezte, ahogy durván hersegett. Az élete zökkent egyet és a zökkenésben elhagyta az ifjúsága.

És nagy, nehéz zokogás esett ki belőle.

TÖRÖK SÁNDOR