Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

A fiú maga elé kapta az ingét, és ajtót nyitott, az: asszony bedugta a fejét. — Nagyságos úr — pusmogott — ne küldjék egy angyalt? — Kit? Hogy? — és elsőre nem is értette. Az asszony diszkréten mosolygott és negédesért felemelte a mutatóujját. — Egy szép kis angyalkát, ne küldjék? Egy gyö­nyörű angyalkát. — Ja? Áhá! — és vörös lett — küldjön! — mondta — jó. Gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Kopogtak. — Szabad. A lány csúnya volt, tömpe orra fölött ujjnyi hom­lokába lógott a seszínű haja, a szeme közel volt egy­máshoz s mint a rossz macskáé. — Jé, maga már lefeküdt? Jóestét — üzletes ked­veskedéssel pukkedlizett, bezárta az ajtót, odament a fiúhoz és megfogta a kezét. Mikor a leány elment, riadtan egyedül maradt gondolatok zavarával. Sok pénzt adott neki —arány­lag sokat, mert érdeklődni réstelte, általában restelte a pénzt odaadni, a lány nagyon meg is köszönte — pedig furcsán nézett rá, nevetett rajta és volt egy indulatos megjegyzése is, ami vérig sértette a fiút.. Most, hogy ottmaradt és betegségek rémképei kó­­yályoztaki a főjében, a pénzre is gondolt, hogy Is­tenem mennyi! Mennyi sok! Nem volt garasos, de ér­tette a kis apró pénzecskéket, amelyek nehezen, borzasztó nehezen és verejtékesen gyülekeznek ösz­­sze s most így, egyszerre... S szerte a testében elült a forróság, csodálatosan kihűlt a szoba, az épület, a kapualj és súlyosan elaludt. Kora reggel azért felriadt — bár fáradtan — de

Next

/
Thumbnails
Contents