Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Török Sándor: Zökkenő

•egyetlen kép: kifent bajuszéi, tarsolyos mentés, piros nadrágos huszár, parkban szökőkút mellett, messzebb krinolinos nők, kezében rózsa, mellette fehér agác. A fiél a kofferjére pillantott.

— Köszönöm,

— s várta, hogy elmenjen a Terkia néni.

Az asszony egy lépéssel közelebb jött s előrehajoit, ■a szirupos vigyorgás le nem cséiszott a szájáról egy percre sem, éigy állott ott, kezében a füstös lámpával.

— Le

tetszik feküdni?

— Persze.

— Nem

tetszik kívánni valamit?

— Nem,

nem, rendben van minden.

Az asszony még mondott valamit, aztán mégis eltűnt. A fiéi az ablakhoz ment, le akarta ereszteni a függönyt, de az nem működött. Az ablak a kapualjba nyílott — a söntés ajtaján ömlött ki valami világosság még a kapualjba, ahol annyian jártak ki-be az idők folyamán, akiket ő látott, azok a kevesek, és azok a sokak, akiket nem látott. Ez az emlékezés és a három deci bor bemelegítette a testét, a szobát, az épületet, az udvart s forrni, izzani kezdett minden és itt minden, minden... olyan... talán itt ebben a szobában az a ronda Pozsica, meg a mozis Médy, meg a fűszeresné, meg a Bodó százados — itt, ebben az ágyban — és András Ferkó, meg a többiek, akik pikáns levelezőlapokat köröztek az órán a pad alatt és külön jelentősége volt, ha egymásközt azt mondták: ma rántottét vacsorázok és jeleik voltak), titkos mondásaik... eh! Az ajtóra ráfordította a kulcsot és vetkőzni kezdett.

Kopogtak.

— Ki

az?

— Jaj

— a szobaasszony — le tetszett már feküdni? Tessék csak beengedni egy pillanatra.