Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - N. Jaczkó Olga: Háborús történet

fénykörei most valami maliciózus vigyorgásnak látszottak.

A háziasszony kacagott.

— Nagyszerű!

Mi pedig már ugyancsak kivettük belőle a részünket; egyszer már menekültünk is. A nagyobb értékeket nem is hoztuk vissza, hátha ...

Igen, hátha! A hátha nagyhirtelenül bekövetkezett. Riadót fújtak, s az etappenkommandó megbokrosodva kapkodott. Aztán a polgárság is; megkezdték aváros kiürítését.

A háziasszony síkoltva futott a hálószobába, reá roskadva alvó kisleánya ágyára, mint az anyai aggodalom megindító szobra.

— De

drágaságom, — simogatta fejét az ura, — egyáltalán nincs ok a kétségbeesésre! Menekülő vonatokat állítottak be és három órai időnk van még. Azalatt összecsomagolhatjuk, ami értékesebb és fontosabb!

Az asszony mozdulatlan maradt, az ura pedig kiment, hogy intézkedjék.

Mayér kapitány osont be.

— De

drágaságom, egyáltalán nincs ok a kétségbeesésre, — simított ő is az aggodalom selyemleples szobrán, sokkal intimebb vonalakat követve. S ugyanazok a szavak egészen más hatással voltak az ő ajkáról. A szobor felemelkedett és tüzelő szemekkel figyelt.

— Látja,

milyen jó, hogy a túrakocsimat mindenhová magam után rendelem! Igaz, podgyász nem fér rá, de maga és Mocóka beülnek, — a parancsnokság bizonyára nem fog ellenvetéssel élni, hogy velem jöjjenek legközelebbi állomáshelyünkre. Onnét pedig tovább viszi a soffőröm az édesanyjához. Hányszor, de hányszor fogok leautózni magához,... csak vissza ne vernénk egyhamar azokat a derék muszkákat,, akik közelebb szorítottak minket egymáshoz!