Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-03-01 / 3. szám - Mécs László: Csavargók
CSAVARGÓK Mintha egy láng-telt mesének vég-csendjében járnék. Őszi fényben fürdő nyárfás. Mint egy pogány templom. Fák görcsén is harmat csillan. A haraszt is szent lom. A kupolán fény orgonái. Bent sötét-zöld árnyék. Rezgő lombok rezzenése remegteti mellem. Gondolatnál sokkal vékonyabb hajszálon függ éltük: halál-mátkák. Vőlegényük itt teremhet értük egy zörejre! Bár lépnék oly halkan, mint egy szellem! Áhítat. Csend. Csodavárás. Csintalanság nélkül csókolnám e lomb-mátkákat, mint egy szűzi álom, körüllengné lelkem őket, hószín ökörnyálon léghajózva lehelteiként, míg az ég még kékül. Ez a pici vágyiehellet világít: egy oldalt bevilágít a lelkemből. Több arcom van! Jobban hallgatózom. Valahol egy pajkos patak csobban: valahol egy valaki most furulyái egy bordalt. Odamegyek. Egy csavargó fekszik hasra nyúlva. Hátul lukas a nadrágja, kilátszik a teste. Kakukszívű vidám koma, amolyan jó beste, betyárfajta. Mindent fitymál s furulyáját fújja. Nem érzékeny: halk levélkék hullását nem bánja, fütyül rájulki! Az életfán úgyis lassan, lassan minden lom lesz: a szerelem száz bimbója harsan, hervad, hullongl! Fő az élet, fő a Fa, a Bányai! Vén csavargó, testvérem vagy: szellem csavargója fekszik melléd! Furulyánkkal mostan mind lefújjuk a limlomot a világról: lombok hullnak, ujjuk halál-pózban! Sebaj, fújd, új tavaszt hoz a gólya! MÉCS LÁSZLÓ
