Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-03-01 / 3. szám - Surányi Miklós: A merengő titán

A MERENGŐ TITÁN

Több, mint ötven esztendő óta pihen egy nagy, dísztelen márványtömb alatt Bayreuthban, a Wahnfried-villa kertjében az az ember, akit ma Goethe mellett a német nép a maga legnagyobb művészének tart. Wagner Richárdról van szó. Életében sokat vitatkoztak arról, hogy lángész, vagy párját ritkító szélhámos-e, aki elkápráztatja a világot szertelenségével, újszerűségével, égzaltált és titokzatos furcsaságaival, megdöbbenti és megfélemlíti a szakembereket is és egyéniségének roppant súlyával és ránehezedik az egész zenetörténetre. Párisi bemutatkozása világra szóló botrányba fulladt; a latin népek tiszta és logikus szelleme visszariadt a Wagner-féle mithologiától és a Wagner-féle zene melódiátlan és harmóniátlan különcködéseitől. A nyárspolgárok eleinte unták, aztán gyűlölték, végül kikacagták. Úgy kell képzelni a dolgot, hogy a múlt század negyvenes esztendeiben Wagner épen olyan helyet foglalt el a zenei életben, mint most Ravel, Hyndemitt vagy Bartók. Zenei Ínyencek és zenei tudósok megbámulták lángeszű ötleteit, a tömegek azonban megbotránkoztak rajta s legszívesebben kiátkozták vagy máglyára küldötték volna, mint a középkorban a tudomány vagy művészet túlságosan merész újítóit. Más ember össze is omlott volna a feléje zuduló ellenszenv, harag és gúny orkánja alatt; Wagner keményen állta a harcot, elkeseredetten védekezett és kemény ellentámadásba ment át, mihelyt lélegzethez jutott. És végül győzött. Ma sem tudja mindegyikünk végighallgatni a Niebelung Gyűrűjének végtelenbe hullámzó hangáradatát, de tisztelettel és áhítattal valljuk be, hogy ez nem Wagner lángeszének, hanem a magunk fogyatékos zenei