Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Az ifjúság hangja - Féja Géza: "Bocsánatot kérünk, hogy élünk"

AZ IFJÚSÁG HANGJA

„BOCSÁNATOT KÉRÜNK, HOGY ÉLÜNK."

Ilyen keserűségbe mártott gúnnyal beszél a mai fiatalság azokhoz, kik az élet kormányrúdjánál állanak. Az a fiatalság, melynek gyakran szemére vetik azt, hogy izgatott, elkeseredett s keresi az élhetés útját. Azt szokták ilyenkor mondani, hogy tanuljon, az a hivatása, ámde, ma a tanulás még távolról sem jelenti a kenyérkérdés megoldását, a megélhetés biztosítását. Ezért izgatott a fiatalság, ezért jár olykor a kétségbeesés határain s vájjon követ vethetünk-e reá?

Letagadhatatlan dolog, hogy nagy sorsfordu- I ó napjait éljük s úgy a társadalmi, mint gazdsági életét új alapokra kell helyeznünk, mert máskülönben képtelenek leszünk a reánk meredő problémákat megoldani s a fiatalság izgatottságát teremtő izgalommá, építő munkaerővé alakítani. E fiatalság látni akarja az utat, a lehető, a járható utat a munka, a kenyér s a család felé. Meg kell mutatni neki!

Az ifjúsági kérdésnek két lényeges pontja van:

1. Megfelelők-e

a mai iskolatípusok, főiskolák s egyetemek jelenlegi kereteik között a jövő számára? Képesek-e a holnap számára megfelelő nemzedéket nevelni? 2. Mi lesz az egyre növekedő számú diplomás fiatalságnak a sorsa?

Mielőtt e kérdésekre felelnénk, néhány alapvető társadalmi tényt kell a szemünk elé állítani. Nézzünk csak bátran a szemükbe:

1. A múlt század polgára, polgári emberideálja kiszenvedett. Ugyanígy a régi középosztály-gondolat is. Ez a polgár, ez a középosztály túl mereven elkülönítette magát a többi osztályoktól (pl. a parasztságtól!). A társadalmi s gazdasági átalakulás korszaka egyre növekvő feladatokat rak az intellektuelek vállaira s e feladatok viselésére a polgár s a múlt századbeli középosztály szolidaritása nem elegendő, egy különb, egyetemesebb, átfogóbb szolidaritást kell teremtenünk. S nekünk