Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Szitnyai Zoltán: Vendég a pusztán
VENDÉG A PUSZTÁN A napméleg jótékonyan zuhogott a pusztaságra. Kis szélfuvás berzenkedett olykor s felhőkké toborzott elsárgult virágszirmokat táncoltatott maga előtt, melyek a rég elvirágzott útmenti akácok szemeteléséből még el nem vesztek a porban. Aztán megrekkent ismét a légi tenger, egy levél se rezzent, csak a felkavart pihére száradt szirmok ereszkedtek lassudan a földre, bokáig érő porig s közeli tarlókon apró, zászlókként telepedtek leszelt kalászok sörtés, kemény szára hegyén. Amerre a rónasági föld gömbölyödött, egész a szemhatárig, búzakeresztek vonalozták tele a tarlót. Sárga, piros, kék szoknyák tarka-barka foltjai cserélődtek, szálldostak és gyűrt ingujjak villantak a távolban, ritkán gatyás paraszt is fehérlett közüle, amint régi képeken és népszínművekben látni még. A nap delelőjén állt. Még hallatszott egy-egy kaszapendülés, amint a köszörűkövet végig súrolták ez acélon, meg cseperedő leányének, aztán közeli harangszó bujdosott át a faluból halkan, a letarolt táblákon, mintha szélfuvás érte volna, egy kupaccá rajzottak tarka emberfoltok és elheveredtek a kévék körül. A munka elpihent és a nótaszó is. Egész esteiig, amikor' az aratógazda udvarán lesz a dáridó. A kastély pincéjéből, az imént gurították ki a kétakós hordót, hogy szekérre rakják és bevigyék a faluba. A cigányok egyelőre betaszultak a pusztára és árnyékba heveredtek a kastély kőkerítése alatt. A jóruhás lányok meg siessenek az evéssel, hogy nekiöltöződve, jóképű fehérnépek álljanak az első sorban, ha zeneszóval és óriás búzakoszorúval köszönteni mennek az uraságot. Mert az utolsó kévé is lekötve, vége az aratásnak. A földesúr a nyíres felől jött, nehéz bagaria cipővel túrta, sodorta a homokos útat. Vékony nádpálcát suhogtatott kezében s bő térdnadrágját csattogtatta vele. Lehajtott fejjel ment, kis zergetollas kalap keskeny árnyékába óva szemét. Olykor megállt s ilyenkor megállt mellette az öreg ispán is. Elbámészkodtak darabig. Gyönyörű föld ez, áldott föld s mintha anyaságban lenne velük, úgy adott az idén, hogy már nem is áldás, hanem merő csoda. Merhát ő segít, untig se
