Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
Most látja Jánost igazán. Ezt érzi, de nem tudja szavakba foglalni. A legény lassan felnyitja ismét a szemét és csodálkozva fordítja arcát a leány felé. Tág szemmel nézi egy darabig. Látja a sírástól meg-megrázkódó alakot, a vastag barna hajfonatot, mely kigyózva hull le a gyepre. Sokáig nézi így mozdulatlanul. Forróság önti el s torkát összeszorítja valami. — Márika! — mondja rekedten s balkezét a lány fejére teszi. -— Te sírsz... A lány nem válaszol. — Márika, — szól megint elfogódottan. — Ne sírj, Márika ... — János ... János... Előirehajolva nézi a lányt. Balkeze öntudatlanul simogatja a puha, sírna hajat. A nap lehanyatlik, rézvörös és lila ködsávok maradnak utána, hűvös szél seper végig a földeken, a Nyáras-kert magas nyárfái zúgnak. Végre megszólal a legény: — Eredj haza szépen. — Nem, nem! Nem hagylak. — Hagyjál ett. Én nem félök. Ahogy a nap lement, egyszerre sivár, rideg és puszta lett a vidék. A köd kezd leereszkedni, gonoszul süvölt a szél a kopaszodó ágak között. — Én élők és az én Atyám béföd engöm... — Mit hagyok én ett? — réved el hosszabb hallgatás után s tovább simogatja a lány fejét. — Kilépők és elmarad tőlem a rabság. Könnyűd ez neköm. Az est lassan és hidegén ereszkedik alá. — Nem vótak barátaim, nem vót testvéröm ... Nem vót szeretőm, gyerökeim nincsenek... Sönkié se vóiam... Te sem engöm siratsz., magadér sírsz... — János, János! Te nem halsz meg... Kigyüsz még ede máskor is ... Beszélsz neköm a szeretetrűl... beszélőd a Napot, meg a velágot! Beszélőd a fákat,
