Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
meg az állatokat! Jánoskám, ne hagyjál ett engöm! A legény térdére fekteti az arcát. Teste rázkódik. Könnyei átnedvesítik a pantallót. János döbbent csodálkozással nézi. Keze lesíklik a lány fejéről s csak most tudja meg, hogy rajta volt. Hirtelen megcsapja a haja illata. Forróság önti el, mintha új életre pezsdült volna a vére. Egész valójában csodálatosan megrendül. Ismeretlen, jóleső és fájdalmas érzés fogja el. — Márika... Marika... Valami új távolság nyílik meg a lány mögött. Mintha most fölényes erőt érezne magában, végtelen gyöngédséggel nézi a kedves alakot s ereiből eltűnik a dermedtség. Nem érzi, hogy púpos, hogy beteg és esendő. A vakmerőség remegő tudatában kezét lassan ismét a puha fejre nyugtatja. — Márika ... Márika ... — suttogja. De most már nem tud mást mondani. Néhányat köhint, kabátujját végighúzza az ajkán, összerázkódik, riadtan maga elé bámul, mint akinek az arcába csaptak. Sós ízt érez. A szél dermesztőén metsz rajta keresztül. — Márika! — nyöszörög. — Mi lesz most má?! — Nem halsz meg, nem halsz meg! Nem engedlek! Haza segítlek, magam futok a patikába, magam főzök diólevél fürdőt... Ápollak éjjel-nappal! összemegyünk lakni... Osztán együtt legyünk és szeressük egymást... Jánoskám, Jánoskám! Úgy-e? Szólj má! Nagy János dermedten, sötét arccal bámul maga elé. A lány tovább siránkozik, beszél és könyörög. — Jaj, mér is nem maradtál otthon! Mér is nem törődtem veled már eddig! Jaj, istenöm, istenöm. Há lesz a te szömöd, ha béhunyod? Feláll, a legény hóna alá nyúl, emelné, de az meg se mozdul. Csak nézi sírna, gesztenyeszín haját, lehajtott, hosszúkás arcát, simogatta a szemével, végigsíklott rajta többször is. Különösen nézi a lányt. Eszé
