Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
homlokát, riadt szeme aggódva lesi a kimerült arcot. — így jó lesz? Hogy tegyelek? Hogy jobb? János bólint. Félig fekszik, félig ül, hátát a faderékhez támasztja, melle zihál. Csontos kezével legyint, felnyitja a szemét s belebámul a ködök mögé ereszkedő vörös napba. Márika a száját lesi. — Mondd meg apámnak, Márika, — suttogja az ajak, — hogy nem bánom, amit tett, megbocsátom néki, mer néki is igaza vót. Az anyám ne ríjjon utánam. Julinak azt izenöm, ne feledjön el. Te meg, aki hallgattál, ne kisérj ki a temetőbe, ne ültess verágot a síromra. A leány lecsüggeszti barna fejét, arcán csillogva peregnek le a könnyek, szája vonaglik, vállát megrázza az elfojtott zokogás. A búcsúzó nagy komolysággal, töredezve folytatja: — Megbocsátottam mindönkinek. Akik csúfoltak, akik bolondnak néztek, akik utáltak és nevettek engöm, legyön áldás és békesség rajtuk... Mély sóhajtás sípol fel melléből. A leány eltakarja arcát és zokog. — Akik kivertek ide, az útszélre... Feje lecsuklik, erei kidagadnak, vér szökik arcába- Kezével levegő után kapkod. Majd kissé megnyugszik, fejét a fatörzsre támasztja, sáppadt arca az acélszínű égre mered. Márika riadtan nézi. Nézi a sovány, lehunytszemű sápadt arcot, a nagy, domború, hátravetett homlokot, a kissé hajlott orr, a szelíd ajkak keskeny vonalát, álla előreugró csúcsát és a kis fekete bajuszt. Olyan csodálatosnak látja most ezt a fejet. Találkozásaik itt a tölgyfánál, beszélgetéseik valami végtelen és örök szépségről, a legény mosolya, komoly pillantása, sajátságos legyintése, kissé rekedt, fátyolos hangja, mind-mind felrajzik a lelkében. És a csontos, hosszú kéz most megmerevül, nem legyint többé, meghal és nem lesz ezután soha.
