Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

Kivertek. Megnémétottak. Pedig fű, fa, verág azt kiálti, amit én csak suttogni tudtam.

Szeme sarkában egy-égy könnycsepp csillog. Átszellemült, sovány arcvonásai tüzelnek. Mári csak nézi-nézi s nem tudja elhinni, hogy talán mire a nap lemegy, hidegen és mozdulatlanul fog feküdni az avaron. De azért csak tovább vigasztalja.

— Aszcndod,

János, nem vét sönkid. Peeg, Iá, ett vagyok én. Én megértöttelek. És mindég hitöt teszök melletted mindönki előtt.

— Igaz,

igaz... Te igön-igön jó vótál hozzám. Lehet, tán csak szánakoztál rajtam, de mindegy. A te dógod.

— Nem,

nem! — vág közbe a lány hevesen.

— Jó.

A te dógod. Köszönöm a jóságodat.

Mári kezét János karjára teszi, szemét elönti a könny.

— Mindég

eszömbe leszól!

János mosolyog. Szemét fáradtan lehunyja, nehezen megemeli a kezét.

— Féledj

el. A hóttakat temessék el a hóttak, — -suttogja fakó hangon.

Sokáig ülnek szótlanul. Mári összefogott kezeit a térde közé szorítja, szomorúan nézi maga előtt a fűvet. Hímzett papucsán egy hosszú bronzhátú bogár szalad fürgén. János pedig lehunyt szemmel, mozdulatlanul ül, mint egy szobor. Csapzott haja a homlokába hull, csontos kezeit görcsösen szorítja a térdére. Lassan-lassan sötétlila ködsávok ereszkednek le a határra, a nap fénye elfakul, óriási barna szörnyetegekké nőnek a fák s az elhagyott földek siváran nyúlnak bele az alkonyatba.

— Fektess

le, — mondja János halkan, — így, a fődre ni, osztán hadd vessem a hátamat a göcsnek.

A lány felugrik, emeli a nehéz testet. János liheg, szemei le-lecsukódnak. Márika betakargatja kendőivel s leül mellé a földre. Lágyan törölgeti a legény