Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
legséggel szórja sugarait a beteg legény görnyedő alakjára, fejére. Két karjával lassan a kidőlt fa szilánikos tuskójára borul, szemére leszáll az álom s a csendben és magányban kimerültén elszunnyad... A nap már erősen nyugovóra hajlik, hosszúra nőnek az ősi fák árnyékai. Bágyadt rézvörös sávok húzódnak át a földeken, messze halványan kéklenek a Szlavón hegyek. Harapós őszi szél suhan át a tájon, megkavarja a kertek sárga fakoronáit, megzörgeti a málna és ribizkebokrokat. Fekete falkákban rekedt károgással varjak vonulnak át az égen. Esteledik. János lassan kibontakozik a kábult álomból. Megmerevült tagjait erőtlenül nyujtóztatja. Eleinte azt sem tudja: hol van, aztán eszébejut minden, arcát felemeli s ekkor látja, hogy nincs egyedül. A fatörzsön Mári ül, maga alá húzott lábakkal, fekete kendőben didergő vállakkal, halványkék kebél takarja, nagyrózsás vasárnapi selyemköténye kivirul az esti napfényben. János felriad. A lány feléjefordítja tágszemű, szabályos barna arcát. Egymásra néznek s Mari csak nagynehezen tudja megdöbbenését elnyomni, ahogy a iegény égő szemeit, beesett arcát látja. A hajlott, erős orr most szinte ridegen és komoran emelkedett ki a megnyúlt arc vonásai közül. Már-már félelmetes volt. — Hát te meg ett vagy? — mosolyog rá fanyarul János. — Elgyüttél búcsúzni, he? — Mér nem mégy má haza, János? Hideg van edekivül? Ergye. János legyint. — Máj hazamék. Most igön jól érzöm magamat. Tán éhös is vagyok. De azér csak maraggyunk ett, nem akarok most menni... Nagyon gyengének látszik és didereg. Sovány nyakán összehúzza a kabátot, messze réved a szeme s a rézvörös napfény megcsillámlik sima fekete haján.
