Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

Márika aggódva teszi kezét János karjára.

— Ergye

hát, — könyörög, — ne késértsd az istent. Nemis kellőit vóna kigyünnöd marná. Igön beteg vagy te ahhon, hogy ett üldölgélj. Gyüjj hát, máj én segétök, hazakésérlek ...

Feláll, derekát kiegyenesíti, ringó csípejéről szélesen hull alá a térdigérő halványkék, virágos kebél. Megsímítja sötétpiros selyemkötényét.

— Ülj

le, — mondja János csendesen s csak nagy erőlködéssel tud lélekzetet venni, hangja színtelen. — Még szeretnék neköd egyetmást mondani. Ülj le.

Mári leül. Szétbontja fekete gyapjúkendőjét. Jánosra akarja teríteni.

— Hát

legalább ezt. Osztán majd csak érted gyün anyád.

— Hadd,

— mosolyog a legény, — neköm nem kell sömmi. Ha gyünnek, ha nem, az má nem számét. Lá, még a kutya is elhagyott.

Egy darabig hallgatagon gondolkozik. Aztán fakó szavai lassan hullani kezdenek megint.

— Azt

akarom még mondani, hogy meg ne feledközz arrúl, amit tőlem hallottál. Nem tudtam elmondani mindönt, mer magam se régön tóm, amit tok. Hogy az élet csak véka, amelyik el akari rejteni a velágosságot. Megemléközzél arrúl, hogy ti vagytok a velág velágossága... Én vagyok az út, igazság és az élet, mondotta az Úr. És olyan légyön a te halálod, mint a találkozás ünnepe.

Egy kicsit pihen. A lány figyelmesen, mély komolysággal nyitja rá szemeit. S elmerül a legény lázas barna szemének mindjobban felgyűlő füzében.

— Sok

rosszat mondanak rád az embörök, — folytatja, — kikövezik az utadat, tüskés a nyelvük. De te azért szeresd űket, mert véka alatt bennük is ég a velágosság. Engöm kisgyerök koromtúl ütöttek-dobtak, de most má nincs bennem gyűlölet irántuk. Azér