Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

nel, jót-rosszat átölelő szelídség tölti el, így, közvetlenül a kikerülhetetlen halál előtt, nagy öröm nyugalma szállja meg s mély barna szémében a boldogság meghatott könnye ragyog.

— Mégis én vagyok a boldog, falu bolondja! — mondja a kutyának, de az már nem törődik a szavakkal, elcsatangol a jólismert helyen s vidáman kapar egy vakondokfészket.

János a kert végébe ér, a faluszélen elhúzódó dülőútra. Teljesen kifáradt. Roskadozva megy az ősi, hatalmas, kidőlt tölgyfához, ahol ezelőtt is nagyon szeretett üldögélni csendes, forró nyári napokon. Az óriási törzs mohlepetten, ágak nélkül hever a gazos partszélen, szilár.kos tövén még most is meglátszanak a villámcsapás üszkös nyomai. A beteg legény kimerülve átvergődik a gazon s lassan, nyögve leül a faderékra. Most megint előfogja a köhögés, rázza, mintha a lelkét akarná kiszakítani, halántékán és térdére nyomott hosszú kezein vastagra feszülnek az erek. Szédül és szeretne lefeküdni, puha, tiszta ágyba, csendesen és örökre. Egy pillanatra megint eszébejut anyja, látja, amint alacsony, gömbölyű alakja idé-oda surran a szobában s fehér biklája ütemesen veri meztelen lábikráit. Olyan jól esnék most, ha megsimogatná homlokát, megkérdezné, hogy nehéz-e a halál s olvasna néhány verset Pál apostol leveleiből. Fáradtan, pihegve végignéz a földeken. Jobbról a keresztalakban elterülő falu túlsó vége látszik, aranysárga és lángvörös gyümölcsfák közül kifehérlik egy-egy pitvar oszlopsora. Messze a sellyei országút húzódik szürkén, szántások, száraz letördelt kukoricasorok váltakoznak egymással, balról a Nyáraskert zöld gyeptáblája mosolyog s a hosszú nyárfák hervadt levelei lelkendeznek a suttogó szélben. Mélységes vasárnapi csend, elhagyatottság borul az ősz haldoklásában lángoló vidékre. A nap szelíden, gyengéd me