Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

Egy-egy szót vet a kutyának, fáradtan, roskadozva megy lefelé, ahol a fák sárga koronái aránylanak.

— A

gazdád is csak így tevött. Hiúságot hajszót, amirül azt hitte, ez az élet. Nem gondót meg sömmit. Nem látik ük a maguk pusztulását.

— Biza,

biza, édös kutyám. Aki a hiúságot keresi, azt megöli a hiúság. Sajnálom ükét, igön sajnálom. Mer ha ük engömet nem is, de én igön szeretőm ükét.

— Nem

bánom, mer én igaz vagyok. Hivő. Engöm nem érhet sömmi baj, csak az örök velágosság öröme. Mindön jól van, Buksi kutyám, anyámat megrékatom egy kicsit, apám máj elfeled, Julis is csak megtanulj az életöt, a falu meg neköm má nem számit, örömmel mék ki belőle, falu bolondja.

A kertek alá érnek. Messze el lehet látni a fatörzsek: között. A nap bágyadtan süt át a kopaszodó ágakon. Alma- és barackfák sárga-piros lombjai ragyognak köröskörül, az ágak közt gyümölcs mosolyog s a szél egy-egy mozdulására szelíd keringéssel hullanak a fonnyadt levelek. Már beköltözött néhány cinke meg ökörszem, ezek finom zörgéssel ugrálnak a bokrokban. Egy kimagasló diófa csupasz felső ágait csavargó varjucsapat lepi meg, szinte feketedik tőlük a fa, amint verekedve-károgva ereszkednek le rá és lebbennék fel néha róla.

Sárga levélréteg födi a gyepet is. Olyan puha lépés esik rajta, mint a szőnyegen, János lassú lépései még jobban meglassúdnak, a csend, melyet csak a levél zörgése, a varjak károgása s olykor-olykor a saját köhintgetése zavar csupán, a bágyadt őszi napfény szelíd melege, a sárga és piros színek sok-sok változata nyugodt, megbékélt álmodozásba ringatja. Mintha nem is azokon a nyomokon járna, amelyeket magányos szemlélődései alkalmával lázongva és gyűlölködve taposott. Egynek érzi most magát minden-