Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
ravaló lányom van, abba má csak nem hagyok belegázolni ejen ingyönélő bolonddal! Eddig csak meghúzta magát, ha ráordétott az embör, de az utóbbani időbe mindég jobban elkapati magát... Máj adok én! Elhajtlak a háztúl, csak ne lássak rendöt! — Régön nem vagyok én má ett, — mondja a legény s hosszú, csontos kezével legyint. Régön levetkőztem én má a lefekvéshön. Tóm, nem is lesz nehéz az elaluvás. — Halli, édösapám, halli? Csak nem hagyi ám! — kiáltja Julis. — Régön levetkőzött... — Hát te csak ennyibe veszöl minket, — nyújtja el a szókat az apja. — Te csak így becsülöd meg a szüléd házát, az én házamat? Nem ölég, hogy fönforgatod a békességöt, még tetejébe kutyába se vesződ, aki ingyön tart, etet, ruház, gyógyéttat? — Meggyógyétott engöm az én örökkévaló Atyám. — Hát akkor ergye csak az istenhön, — csattan fel a férfi s karját az ajtó felé nyújtva, dühösen mered a fia képébe. — Ergye! Ergye enne! Elég vót belőlled! Torkig vagyok, torkig! Pusztulj a házamtól, hallod? Egy pillanatig döbbent némaság terül a szobára. Az asszony ijedten pilleg. Julis arcán először öröm fut át, azután meghökken. A nagy csendben csak a tűz pattog halkan s duruzsol a fazék. A legény elsáppad, melle elszorul, szemét a földre szegezi. Aztán behajtja a Bibliát s lassan felkel. Tekintete végigfut az arcokon, köhögés rázza meg, aztán csendesen mondja: — Nem nehéz neköm etthagyni, amit má etthagytam. Nagyobb elé mék a nagyoknál, aki megláti az igazamat. Botjáért nyúl, fedetlen fejjel indul kifelé. — Kifelé! — ordít az apja s jobbjával megkanyarítja a kötélcsomót. — Elég vót má belőled. — János! János! — áll közéjük az anya rémülten. —
