Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

Há kergetöd szegényt? Legyön eszöd, nem látod, mejen beteg? Nem látod, hogy bolond?

— Kifelé — ismétli a férfi. — Dögőjön, ahon akar, másra úgyse való.

A legény lassan megy ki a konyhából. Arcán az izgalom láza ég, köhög. A küszöbön megfordul s szomorúan veti szemét a családjára. S végül Julisra néz A nagy, rózsaszínruhás lány dacosan elfordítja a fejét s az övét igazgatja. Aztán eltűnnek előle. Kilép az udvarra s beteszi az ajtót.

★

Szinte szédül a tiszta októberi levegőtől. Erős köhögési roham fogja el, egy pillanatig mintha fuldokolna s úgy érzi, hogy összeesik. Görcsösen megkapaszkodik az ajtófélfába. Lassan elcsitul a köhögés, könnyes szemét, verejtékes homlokát szelíd szél simogatja, ereje ismét visszatér. Botjára támaszkodva megy a kapu felé.

Az udvaron már minden el van készítve a kutásáshoz, gerenda, csiga, vödör hever az ágas mellett, távolabb, az istálló végében a trágyadomb gőzöl. Ahogy a legény görnyedten megy a napsütésben, lábai körül táncra kerekednek a száraz, zörgő diófalevelek, a szellő megforgatja őket vidáman s a legény is megnyugszik, megvidámul. Úgy érzi, hogy minden jól van úgy, ahogy történik. Kiballag a nyitott kiskapun. Az ucca csendes és néptelen. Tisztára söpört gyalogjárók húzódnak a zsuptetős, árkádos házak előtt, itt-ott tyúkok sütkéreznek a bágyadt napon. A lombtalan szederfákon árnyéktalanul süt át a napfény. A református templom tornya is idelátszik a falu közepéről, a harang megkondul s ekkor a fehérre meszelt, cifratetejű torony, mintha mély férfihangon szólalna, zengeni kezd.

János olyan gyenge, láza annyira füti, hogy alig tud