Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

bűi! Elhajt a bátyám, egy nyavalyás, púpos, názárénus hajt el, egy falu bolondja! Ett van mindön.

Az asszony ijedten áll a tűzhely mellett, leeresztett kezében a főzőkanalat tartja, szája többször szólásra nyílik, de csak akkor mondhat valamit, amikor már minden szanaszét hever a földön.

— Mék

hát a nagyobbik bolond?! Juli, tisztára megcsunyéltál te lány? Mit viszöl véghön, te nebántsverág? így akarod fönbosszantani apádat? Juj neköm!

Az öreg sötéten nézi őket. Szeme sajnálkozóan pihen erős, nagy lányán, aztán gyűlölettel fordul beteg fiára. Az nyugodtan nézi a felfordulást. Julis viselkedése látható örömmel tölti el.

— Úgy,

úgy, Julisom, — mondja szelíden, — most helyesen cselekszöl, csak tűzre velük... Veszétsd el az életöt, hogy életöt nyerhess.

— ölég!

— ordít az apa. S egyet lép felé, szeme szikrázva merednek a lázas diószemekbe s keze ökölbe gyűrődik. — Ne papój megen, az istenét, mer agyonütlek! Ha má nem dógozol, ha ingyön eszöd a kenyeret, hát legalább hadd azokat, akik nem olyan kehös bolondok, mint te! Mit bántod azt a lányt mindég, ha mén valahá? Mer te nem mehetsz? Mer te kiestél a velágbúl?

A lány áthatóan s szomorúan néz apja arcába. János megszólal:

— Édösapám,

— mondja rekedten s arcára az izgalom pirossága gyullad, — ne ordétson... Mink másmás malomba őrletünk. Az én országom nem e velágbúl való... Jól tóm én, mit mér beszélők.

— Hadd

má, János, — lép békítőleg az urához az asszony, — Iá bolond, szegény, mindég is az vót. Ennek a lánynak se vóna szabad úgy fönvenni a beszédjét... Hadd papójon...

— De

az istenét, — veri a mellét az ura s hangja recseg, — az én lányomból nem tesz csúfot! Egy jó-