Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal

rudazókötelemet bánom. Tésztát főzöl, asszony? — kérdi azután bosszúsan.

— Má

fői a tőtöttkáposzta is, ni, — mentegetőzik a kis gömbölyű asszony s fürgén lépked ide-oda a házban.

A férfi rövid, futó pillantást vet az ablaknál egykedvűen bibliát olvasó legény görnyedt, sovány alakjára. Arcvonásai még mogorvábbak, még sötétebbek. Aztán észreveszi a tüntetőén szipogó, vörösszemű nagydarab lányt a begombolatlan rózsaszínű ruhában, a földön heverő puderosdobozt s végül, mintha mágnes vonná, szeme az aranyláncra téved. Egy pillanatra csodálkozó kérdő, majd meg haragos szeme felvillan.

— Hát

a jóistenét, — kezdi nagy lélekzettel, —- mi a roszseböt csináltatok ett megen? Mit keres az a lánc a söprű mellett, he? Hát azér dógozzak, lóssak-fussak még vasárnap is, azért szőröztem a pézt, azért akasztottam rátok még csillagot is hogy osztán a sarokba szórjátok? Mit réssz te lány megen?

Julis szeméből újra kibuggyan a könny. Féloldalvást gyűlölködő pillantást vet a bátyjára. Aztán meg-megszakgatott mondatokban, vonagló szájjal beszél:

— Én

má nem állhatom tovább ezt az életöt. Én nem bánom, inkább elmék ennen örökre. Mindön percömel megkeserétti ez a naplopó, nyavalyás názárénus bolond. Má templomba se mehetök tüle! Aszondi, szömnek-fülnek eladom magamat, aszondi, templomba is csak azér mék... Aszondi, hogy még a sírás is csak csúféit, nem való rám a lánc, meg a ruha... Aszondi... aszondi... Mer ü nyavalyás, meg názárénus, azér én se őtözhessek főn tisztösségösen?! Jól van, nem bánom! — kiáltja zokogva. — Ett a plüsskabát! Ett a grenadin! Ett a rókaprém! Hordja ű! Viselje ű! Neköm nem kell! Elmék ennen, ebbűi a ronda élet