Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
osztán csak mosolyogni tudnál. Mer így csak az sír, akibe tisztátalanság vagyon... Megszólal a református templom mélyszavú harangja. János elmerengve hallgatja. — Má huzik! — mondja a lány az orrát szíva. — Most má akár maraggyak otthon, a fene enné meg a pofádat. Mejen az arcom ni, tisztös-tisztára elgyűrte a sírás. Olyan vagyok, hogy ki se léphetők az uccára... Megint kitör belőle az indulat. Arca eltorzul, dereka kiegyenesedik. — Dögőj meg! Semmi közöd hozzám! Semmi közöd az életömhöz! Kit nizöl te bolondnak? — Juli, Juli, mit törődöl vele? Ne réjj má, nem mond ü semmi rosszat, csak bolond. Ma má rajta van megen a hava ... — Nem állom ki, édös, nem állom ki. Vagy én mék ennen, vagy ü mén! De ezt má nem áhatom tovább, a hektikás názárénus bolondot! —■ Ne bándd, nem éri meg úgyse a tavaszt. Addig má csak kibírod, no. Hiszön a bátyád! Ekkor döngő lépések hallatszanak odakint. Idősebb Nagy János lép be a szobába. Vastag, piszkos csizma van a lábán, kék kötény előtte. Magas, csontos termete, himbálózó járása a lányéhoz hasonlít. Még vasárnap sincs nyugta, karjain fel van gyűrve az ingujj, magas barna homlokán verejték gyöngyözik. Mogorva, himbálózó léptekkel megy a konyha közepe felé. Jobbkezében egy tekercs vékony kenderkötelet tart. Éles szeme fürkészőn villan körül a házban s erre az asszony fokozott buzgalommal fejezi be a tésztametélést. Szétszórja a tésztát a gyúródeszkán, majd megkotorja a tüzet. — Ez nem jó lesz kutájáshon, — mondja a férfi s hangja rekedten, de erősen zeng. A kötélcsomót kissé megemeli. — Másikat kell hozni valahonnét, mer a
