Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
a tésztát, biklája ide-oda leng az ütemes mozgástól A lány belebújik a fodros ruhába s kényesen rendezgeti magát. Nagy, izmos teste, széles csípője még duzzadóbbnak látszik, melle domborúbbnak, barnaharisnyás lábikrája még teltebbnek. Széles nyaka fehér, alacsony, szeplős homloka, erős orra meg-megvillan a tükörben. Dédelgető kézzel köti derekára a rózsaszínű szalagot. — Te csak papój a Máté Márinak. Az szívesen hallgati a te názárénus beszédödet. örül neki, hogy ejen bolondot is kaphat, a rongyos. Utet nizd, ne engöm, úgyse nizi ütet sönki. összepásszótok... János csak mosolyog. — No, csak akaszt magadra a láncot, gyűrűt, karkötőt. Osztán eregy a vásárra, ahon eladhatod magad szömnek-fülnek. — Mondja, átható tekintetét megint ráfüggesztve a lányra. Az aranylánc sárgán folyt alá Julis széles, rágottkörmű ujjairól s apró aranyfoltokat hintett a füstös menyezetgerendákra. Az újabb haragra lobbanó lány finom remegését vibráló kigyózással árulta el. — Te utálatos! — csattan fel Julis. — Én viszöm magamat vásárra szömnek-fülnek? — Arca eltorzul, gyűlölettől szikrázó szemét a harag tehetetlen könnyei öntik el. Az aranyláncot a konyha sarkába hajítja. .— Látod, miket beszél örökké? Pfuj, meddig tart még ez az élet evvel a féleszű názárénussal? János csak mosolyogva, sajnálkozva nézi a húgát. Az levágja magát egy szalmaszékre és dühében sír. Leborul az asztalra, vállai görcsösen meg-megrándulnak. Az asszony fejcsóválva metéli a tésztát. — Máj tán leszól még olyan helyzetbe, — folytatja lassú, oktató hangon a legény, — hogy mint aki nagy hídon ment át, elfolyni látja maga alatt az életét... Szeretném, ha akkor úgy rínnál, hogy megszépülj tőle,
