Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Kodolányi János: A nazarénus meghal
udvarra, a vén diófa rozsdás, hullogáló leveleire, amint szeliden himbálózva szállnak a földre. A kertek alól ludak kiáltozása hallatszik, s ez olyan különös a vasárnapi csendben. Az ég halvány kéksége átcsillog a kopaszodó faágak között. Juliska szaporán törölgeti arcát a piroscsíkos törülközőbe, majd a tükör elé megy, keményen megveti a lábát, mintha kévét emelne, kissé szeplős arca előbukkan a törülköző kendő mögül. Csillogó barna szeme gyönyörködik a tükörképben... Lassan gombolja fel az ingvállat, melyet kiduzzasztanak kemény mellei. Keskeny állát egy kissé felemeli, vékony ajkai egymásra szorulnak s egész alakján elömik az önmagában gyönyörködő kacér gőg. János «elfordítja róla a tekintetét s megintcsak kinéz az udvarra. A lány leereszti karjait s az anyjához fordul panaszos hangon: — Szólj má neki, édös, hogy ne nizzön mindég! Hallod! — kiált a bátyjára izgatottan, — ne nizz hát, mit nizöl mindég? Ki vagyok én, hogy mindég-örökké csak nizöl, ha őtözök? Hogy a rosseb enne meg, te kehös bolond! — Julim! Julim! Mit bántod hát? — könyörög az anyja. — Nincs neköd bélátásod? Beteg, szegén, a jó isten áldjon meg! János fáradtan mosolyog. Legyint. — Hagyja, édös. Nem tudja ü, mit beszél, mit cseleköszik. U a beteg, nem én. Mer én má nem halhatok meg az Atya kegyelmébül, de ü meg se születőit. Juliska haragosan megy a szekrényhez, feltépi az ajtaját s leakasztja a rózsaszínű vasárnapi ruhát.... Aztán a tükör elé áll. Az anyja feddő hangon inti, mint a kisgyermeket szokás: — Ne vijjatok mindég. Látod, mejen beteg, tavaszig se huzi má. Nem rossz gyerök ü, a légynek se vét. Mit bántod mindég, he? >— S közben szaporán gyúrja
