Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Zerdahelyi József: Ha leesik a hó
Pavelhez szó nem hozta el a bajt, idegen nem járt hozzá, a család meg nem beszélte. Tagadta. Mégis tudta az egészet. És kijáratta az eszét. A régi eszét. Tegnap két idegen lépett be a kapun. Pecsétet ragasztottak egynémely ajtóra, mustrálták a lovat, ránéztek a két tehénre. A rátával gyülött meg a baj. ★ Pavel odacsoszogott az ablakhoz. Az égre forgatta a szemét. A hóra várt. A puha suhogó hóra. Megjött az is. Hajnalkor indult. Hangtalan csöndességgel szállott egész álló nap. Nagy pihék tapadtak meg a falun és estére kövér hófedeleket raktak a házakra. Kisimították a kis hajlatokat, megöntötték a hegyeket sűrű tejjel. Taréjt neveltek a szikláknak és védőn, hóölelésbe ölelték a szálast, a nővedéket, a tavalyi fakadást. Hóvilágot vetettek az éccakába. Éccaka vihar kapta el a havazást és kavargatta, megfütyült az öreg ház széljárásain. Pavel tágra nyílott szemmel hallgatta. És feltámadt benne az ő világa. Nem állotta a vackon. Kiment az udvarra, onnan a lovakhoz vitte sebesen a lába. Világot gyújtott, meghámolt. Akkor lépett be az unokája. — Mit csinál atyus? — Megyek... megyek az erdőre... leesett a hó... fuvarba megyek... A fiú a földre nézett. — Hát nem hallod? — szakadt ki az ordítás az öreg melléből — nem hallod?... leesett a hó, lesz pénz... kereset.... A kemény hangra a gyerek is felkapta a fejét és nyersen és gőgösen mérte a szót. — Fuvarba?... ha volna mit. Harmadévtől nem vág
