Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-02-01 / 2. szám - Berényi László: Gyóni Géza emlékezete
GYÓNI GÉZA EMLÉKEZETE l. Tizenhat esztendeje múlt, hogy először találkoztam vele messze idegenben, a krasznojárszki nagy fogolytábor udvarán... Ahogy felém jött magagondozta, kopott rabruhájában, lassú járásával, hatalmas vállai közé csuklott, férfias fejével, sötétlobogású szemeivel, még nem tudtam, kicsoda, de önkénytelenül megéreztem, hogy nem lehet mindennapi lélek. Mintha az azóta eliramlott idő ködén keresztül ma is látnám megtört alakját, amint a barak deszkafalához támaszkodva elréved túl a deszkapalánkon. Vigasztalan kép volt az! A dermesztő fagyban, a hóval lepett őrtornyon komor varjú-csapat gubbasztott. És túl a szeges drótkerítésen még vigasztalanabb: köröskörül ameddig a szem ellát sivár szibériai szteppék, nyugat felé ködbevesző dombkoszorúk, keletnek hosszan elnyúló temetők. Köztük a hadifoglyoké, amelyben napról-napra ijesztően szaporodnak a szegényes fakeresztek... S bent a barakokban egyre kevesebben lettek a szabadságot sóvárgó, elkínzott foglyok. És sivár, keserves hétköznapjai a rab-nyomorúságnak és szenvedésnek.. .. Ide sodorta a nagy háború forgószele a költőt! Kevés beszédű, magános lélek volt, de ha rokonlelket sejtett, egyszerre kinyílt s örökre keblére ölelte a hozzá közeledőt. Csodálatosan hamar egymásra leltünk: ő a harminckétesztendős, sok csalódáson túllevő férfi és én a tiz évvel fiatalabb gyerekember, akit a háború szenvedései érleltek férfivá. Azontúl nap-nap után elkísértem nyugtalan sétáin, vagy meglátogattam a VII. barakban, ahol bátyjával, Mihállyal lakott együtt. Eleinte csak a messze otthonról, közös ismerősökről, soká nem késhető boldog hazatérésről, de legtöbbször az irodalomról esett szó köztünk. Lassanként aztán egészen megnyílt a lelke: beszélt önmagáról, fiatalos vágyairól, első keserű csalódásairól, tévedéseiről, — mindenről, ami korábbi életét jelentette s ami most innen a szibériai rabság
