Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Inkább

ne, Marci, jobb lesz úgy, pusztán.

Marci két kezét a szívére tette, száját összecsúcsorította, jobb kezét a szájához emelte és két ujja közt, felülről lefelé megtörölte a szája szélét.

— Jó,

hát akkor csak a szívemben fogom érezni azt, amit mondanék.

Lassan megjött Mária is, még a szülők, meg a tanuk is. Marci végignézett rajtuk, felkapta a templomkulcsot a tornác könyöklőjié.ről és mint egy hadvezér, úgy állt elibük.

— Mehetünk.

A templomajtó kinyílt, bement mindenki rajta, a hűvös gót tér elnyelte az apró embert. Belülről csattant az ajtó, kattant a zár és majd odacsipte a Bodri fehér farkát.

— Többen

vagyunk. Marci, mint kéne.

Iván a Bodrira mutatott. Marci legyintett.

— Hagyd

csak, az belső személyiséa

És Iván és Mária kéz a kézben állt az oltár előtt, Marci pedig díszes ornátusban magasodott föléjük és megáldotta őket. Nem volt sallang, nem volt pap és nem volt hívő. Csak három ember, kiről lehullott a külső és megmaradt a lényeg. A jóság. Az áldás. Az esküformát nem mondta előttük, kezükbe adta a kártyalapot.

— Olvassátok,

hiszen jártatok iskolába.

A gyűrűt se húzta fel az ujjúkra.

— Húzzátok

fel egymásnak, úgyis egymás életét fogjátok adni egymásnak.

És amikor szétment a templomban a latin áldás utolsó szava is, hamar megragadta Iván karját.

— Egy-kettő,

lépj a lábujjára, hogy a tied legyen az utolsó szó.

Lengyelné elégedetlen volt, de Iván és Mária kacagó örömmel futott ki a tavaszi napba. Kint az uccán emberek gyűltek csomóba, a patikus a túloldalról, meg a gyakornok, mind a kettő fehér vászonköpenyben meg az üveges két fia a szomszédból. A cukrászné is, kis tömzsi asszony loholva sietett, hogy lásson valamit . . . Álmélkodva csapta össze két kezét.

— Istenem,

milyen szépek ... de kár, hogy nem tett fátylat . . . meg aztán csak így. gyalogosan jöttek.

A gyakornok még lódított.

— Még

a templomajtót is becsukták martukra, csak a Bodri volt idegen.