Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Nem

szeretem a magánügyeimet a mások szórakoztatására végezni.

Kék lett a plébános arca, lila lett a szája körül, kapkodó nyögéssel dobta ki a szót.

— Magának

ez magánügy?

— Igen.

Lezuhant a székbe, elfordult Ivántól.

— Nincs

több szavam . . . mehet . . . mehet , , ,

Iván kiment. A református paphoz indult. A plébános káplánja futott utána.

— Iván!

Iván!

Megállt. A kövér öreg fiú jóságos szeméből kétségbeesés áradt feléje.

— Mit

tettléJ, Iván? Az öreg dühöng otthon.

— Semmit,

Marci, semmit . . .

— Hová

mégy?

— A

református paphoz.

Elrémült a káplán.

— Az

Istenért, ezt ne tedd.

Iván a vállát vonta.

— Miért

ne, nekem mindegy.

— Várj

csak, próbáljunk egyezkedni . . .

— Tessék.

— Te

nem akarsz nyilvánosság előtt esküdni?

— Nem,

irtózom ettől.

— Jó.

Hát én megesketlek a templomban, nyilvánosság nélkül.

Nevetett a jó ötletéhez és boldogan, mint aki nagy titok nyitját lelte meg, Iván füléhez hajolt. Súgott.

Dús világú, jószagú május délután — másnap — Iván egymagában ment előre a templom felé. Túl a városon a hegyek testén friss zöld tenger áradt sziéjjel, jóllakott kutyák ismerkedtek a házak kapujában. Az ujságárúsbódéban megvette a Kassai Naplót, mentében azt nézegette. Ahogy a templomhoz ért, egyenesen a káplánszobának tartott. Marci a tornácon várta.

— Jönnek

a többiek is?

— Mindjárt

itt lesznek.

A nap a tornácra tűzött, Marci délutáni álmából ébredt, szemét hunyorgatta, úgy nézett Ivánra. A plébános nagy fehér juhászkutyája, minden plébános öröklött házőrzője, mögötte állott, komolyan, tekintéllyel.

— Aztán

prédikáljak?

Szemét az ég felé emelte, áhitatos volt az arca.