Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
Iván felállt, lázasan égett az arca, magasra egyenesedett az anyja előtt. — Nem, anyám! Nem bírta tovább, kiment a szobából. Rettenetes volt azt nézni, hogy amikor két fiatal, egészségestest minden atomjával egymás mellé lendül, ősörök kívánással, akkor a két égő anyag közé, amely egy lánggá akar egyesülni, nedves okosságokat raknak: jövőt, gondot, megélhetést. Amikor Lengyel tanácsos a távirati hívásra megérkézett, akkor már megvolt a> polgári esküvő. így fogtak ki az öregen, aki kedélyes lett, amikor látta, hogy a harag úgysem segít. — Két bolond egy pár! Lengyelné mellé megkönnyebbült. Iván elment a plébánoshoz. — Esküdni akarunk. Holnap. A vérmes pap megfordult a karosszéken, végignézett Ivánon. — Van dispenzáció? — Van. Előhúzta a zsupán engedélyét. A plébános nevetett, asztmatikus, nehéz nevetéssel. — Haha, ez nekünk nem jó, mást kérek.-— Más nincs. — Akkor nem esküsznek. Iván felállt. Meggyőződéssel mondta. — Akkor nem esküszünk. A plébános megdöbbent. — Várjon csak, két hirdetést elengedhetek, de a harmadikat csak a püspök úr engedheti el. — Gondolkozott. — Várjanak csak! ... Ha most táviratoznék, ha lehetne táviratozni, akkor a válasz holnap reggel megjöhetne . . . — De nem lehet táviratozni külföldre — Hm, igen, nem lehet, tehát vehetjük úgy a dolgot, mintha táviratoztam volna és megjött volna a válasz. Felállt. Iván vállára tette a kezét. — Megesketem. Iván ravaszul mosolygott. — De otthon. A plébános hatalmas teste a levegőbe rándult. — Otthon? . . . hogy gondolja ezt?
