Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Az

én lányaim gyönyörű staffirungot kaptak, mindegyik huszonnégy inget és minden egyebet.

— Magam

is nehezen tudok belenyugodni ebbe a házasságba.

— Iván

beteg, neki nem lenne szabad házasodni még, csak majd ha meggyógyul.

Amikor Iván megmondta anyjának, hogy a következő héten akarják az esküvőt, Bodákné csak annyit mondott.

— Gondold

meg, fiam, mit teszel.

Lengyelné pedig:

— Szó

sincs róla., nem egyezem bele

Még aznap elébe tette Iván a szülői beleegyezést.

— Tessék

aláírni.

— Nem.

— Jó.

Akkor Mária tíz perc múlva a szeretőm lesz. Jó lesz?

Mária mellette állt, lesütött szemmel hallgatott. Lengyelné ránézett.

— Mária!

Felemelte a szemét, az anyja belenézett fürkészőn, sokáig.

Aláírta. Az ura nevét, a tanácsosét.

Estére látogató jött, nagybátyja. Ivánnak Helyettes igazgató volt a pénzügyigazgatóságnál, őt is elbocsátották. Lengyelné mondta el az újságot.

— Hallja

csak tanácsos úr, ezek a gyerekek házasodnak

A tanácsos a fejét a válla közé húzta, onnét vetette fel.

— Mikor?

— A

jövő héten.

— Hm.

Cigarettát sodort, sárga volt az ujja a füsttől.

— Te

belőled se lesz mérnök, Iván.

Bódult szenvedélyes volt a válasz.

— Lesz.

— No,

majd meglátjuk. De addig mégis anyád terhén lesztek.

— Nem.

— Hát?

— Majd

lesz valahogy.

Bodákné enyhíteni akarta a helyzetet.

— Nem

olyan súlyos a dolog. Iván az én fiam, Mária az anyja lánya. Kiki tartja a magáét addig, amíg csak el nem tartják magukat.