Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Hát lehet oda írni? — De ha még lehetne, akkor se írtam volna, mert el sem búcsúzott. — Nem volt kitől. Mária elnézett és így felélt. — Ha gondolja . . . Iván keze eléite a Máriáét. — Valamit elfelejtett . . . Nevetés szökött a lány szemébe ési könnyű csókkal hajolt Iván fölé. Iván testén a lábahegyéig futott el a jóízű borzongás. Ez a lány most máskép csókolta, mint eddig, könnyű csókkal, de meleg jósággal. — Mária! — Mit akar? — Jöjjön közelebb! — Itt vagyok. Iván két karja kinyúlt a lány után, görcsös szorítással húzta magához. Mária nem ellenkezett, egyszerű simasággal húzódott közelebb. Iván testén ezer fürge áram futkosott, felzengő, diadalmas örömmel borította csókba a forrósodó arcot és keze felfrissült ujjai siető reszketéssel érezték át magukba a messziről közeire csudálódott test szépségeit. Felkacagó mámor volt a szava. — Hát mégis szeretsz, kislány? Mária a füléhez hajolt, úgy súgta. — Szamár. Akit meg akarunk szeretni, azt űzzük el messzire, akkor megszeretjük. Én akartam . . . Hanem most tessék szépen enni, mert elhül a leves. Eligazította a paplant és Iván elé tette a tányért. — Itt van, egyen. Iván belekóstolt a levesbe és az első korty után letette a kanalat. — Nem tudom megérteni ezt a nagy változását. Amikor elmentem, nem szeretett. — Nem. — És most? — Igen. — Miért? Mária felkacagott. — Ha megmagyarázza' nekem, hogy akkor miért nem szerettem, akkor én is megmagyarázom, hogy most miért szeretem. Iván arca elborult. — Tudja mit? . . . inkább ne magyarázzunk semmit egymásnak.
