Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Üljön le, Pista bácsi, jó helyre hozták magát. Stumpf méltatlankodott. — Fenét hoztak jó helyre, azt mondták, a Vasútiba megyünk ... ez meg nem a Vasúti. Terray szomorúan nevetett. — Ez még jobb, mint a Vasúti, innét még nehezebben engedik el az embert. Végre leült Stumpf a lócára és kezdte elbeszélni, hogy éppen akkor került haza, amikor azok a szoba ajtaja előtt ólálkodtak. — Megkérdeztem: mit keresnek. Azt mondják: magát. Mondom: nekem már nincs pénzem, komán, hitelre meg nem adnak inni, keressetek máshun cimborát. . . . Hát ezek csak belérnkarolnak két oldalról és hoznak erőszakkal ide ... azt mondták, hogy a Vasútiba megyünk, oszt röhögtek hozzá Gondolom, ha- inni akartok mindenáron, hát nem bánom. Oszt jöttünk . . . Az egyik még dalolni is kezdett de nem tudom miféle lehet, mert nem áll a száján a nóta . . . Fene egye meg, hogy így becsaptak . . . Először nézett körül a szobában, szeme végigfutott az arcokon, a szemeket nézte,, a komor arcokat, a plafont, az íróasztalt a sarokban, a rendőrt, aki az asztal mellett bóbiskolt, a kályha tűzét nézte és a Bakos András gallértalan nyakát, kábult feje pillanatra tisztulni kezdett, az értelem fénye csillant meg a szemében, megragadta a Bakos András karját é-s felszakadó, rémült, zokogó-ijedt gyerme-khangon sikoltott fel: — Az Istenért, hát hol vagyunk? A fejek mind a tenyerek fészkébe hullottak és válasz nélkül maradt a Stumpf ijedt kérdése. Régnél közös rémületre ébredt a város Negyven család éjjeli nyugalmába hullott bele az elhurcolás bombája. Kora reggel feleségek, fiák álltak zsúfolt izgalommal a rendőrség előtt és amikor hosszú várás után jött a rendőrfőnök, ciqarettázva, kezében nádpálca, arcán egy jól eltöltött éjszaka petyhüdt nyugalmával, a feléje tolakodók elé tartotta, — mint a pap az oltárnál — kifordított tenverét. — Csak semmi izgalom, nincs nagy baj, csak túszokat szedtünk össze. Terrayné a karját ragadta meg izgalmában. — Mit vétett az uram hogv elvitték? A kapitány még mindig mosolygott. — Semmit, asszonyom, ne izguljon. — Hát akkor miért vitték el?
