Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
te botorkált, nyomukba a sok apró emberféreg, akik az életkorbácsa voltak addig Ivánnak. Apás mosolygással telt el Iván láttukra és így szólt magának fütyürészve: fütyülök rátok, az erősebb én vagyok! . . — Mikor kaphatom még a levelet? Kvakovszky boldog sietéssel kapott a belső zsebéhez. — Hát vállalja, öcsém? Nagyszerű! Ilyen gyors elhatározásra nem is számítottam. Itt a levél, adja át László elnök úrnak . . . Mikor indulhat? — Ma este, ha gondolja főügyész úr. hogy sürgős. Lelkendezve kapta el a főügyész Iván kezét. — Igen öcsém, minél hamarább . . . A templom kapujánál váltak el, Iván a Dunaparton indult hazafeléi. Mégy. Iván fütetlen vonaton, lassú vicinálison,, törött ablakok mellett ülve. Havas szántóföldeken, lihegő izgalmak között, gyilkolásra vágyódó puskacsövek irányában. Viszi e levelet, sok embernek elhatározó lökést, élétet, nyugalmat, omlós kenyeret. Ha hamúba és gyalázó sárba hentergetik is, de mégis kenyér, és éhes emberfiókák arcpirosítója', akik, ha az apjuk cseh rubrikákat tölt is meg szavakkal, magyarul éreznek és magyarul kacagnak bele a, mássá lett, de szívósabban és keményebben magyarrá lényegült levegőégbe. A tizedik lépésénél nevét kiáltották. — Bodák! Daróczy jött feléje, alacsony zömök alakja, cigányos sárga arca lassú, vártató nyugalommal nőtt közelebbre. — öcsém! . . . — Tessék . . . — Én láttam azt a levelet ... — Iván a melléhez kapott ösztönös féltéssel — hagyja csak, tudom is mi van benne. Adja át, nem bánom . . . hiszen az emberék sokféleképen gondolják jónak a dolgokat ... De mondja meg, amikor átadja, hogy én üzenem, várjanak. Kitartás, várjanak . . . Hideg, megfontolt egymásutánnal futottak ki belőle a szavak, mint mocsár fenekéből a gázbuborékok. — Ugy-e, megmondja ezt otthon, öcsém? Iván hirtelen arra gondolt, hogy ma este Kormos nyálkás tenyere Klára csak őneki nyílt szépségét fogja fertőzni. — Nem! ... Daróczy hökkent, megbillent egyensúllyal nézett rá
