Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

De egy szempillanásig tartott ez csak nála, mert nyugalma visszatért.

— Nem

... jó . . . hát akkor majd megmondja más . . .

Megfordult és köszönés nélkül indult a Lánchíd felé.

Korán jött az este. Lámpát gyújtott Iván, mire elkészült a csomagolással. Zúgott a feje, a homlokán duzzadtan feszültek az erek, koválygó léptekkel állította a becsukott koffert a fal mellé. Nagy erős álmosság jött rá, az óráját nézte, még volt valamennyi ideje a vonat indulásáig. Lefeküdt a divánra. hintázott vole az ágy, amikor végigsimította az arcát, forró lett a keze. Este indul, másnap este elér a vonat Patakra, onnét vicinálison fog menni egy darabon, a határig.

Lovákné jött be a szobába. Megállt az ajtó mellett, a széthányt ruhaneműt nézte és megállt a szeme a kofferen.

— Készül

valahová, Bodák úr?

Iván fásultan felelt.

— Igen.

haza.

Az öregasszony csodálkozás lett.

—- Haza? . . . Hiszen most jött csak vissza . . .

— Dolgom

van.

Lovákné fejéi csóválta.

— Dolga?

. . . Hát, hogy lehet egy embernek anynyi dolga otthon?

— Csak

úgy, Lovák néni . . . lehet . . .

Közelebb ment Ivánhoz, félszeg, keresett mozdulattal nyúlt Iván homlokához.

— Hiszen

lázas. így nem lehet útnak indulni.

Iván nevetett.

— Lehet,

Lovák néni . . .

— De

nem lehet, Bodák úr . . .

— Megpróbálom,

Lovák néni.

Az óráját nézte. Felugrott.

— Már

megyek is . . .

Az öregasszony tiltakozni próbált, de meggondolta. Észéibe jutott, hogy úgyis hiába lenne. Felsegítette Ivánra a télikabátot.

— Hm,

nem jó ez, ilyen nyakas ember rosszul járhat . . . dehát nekem mindegy . . . mindegy . . .

Iván feléje fordult.

.— Lovák néni! . . .

— Tessék?

— Menjen

fel Lengyelékhez, még ma . . . mondja