Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

— Te

. . . te . . .

Magához emelte, a levegőbe és lihegő., éhes szájához szorította

Sötét lett a szoba, az ucca világa tompán verődött széjjel a' fehér menyezeten Iván hatalmas nyújtozással szálasodott a levegőbe és Kormosra gondolt, és Máriára., aki mást szeret, hisz ő maga mondta máma. .

Klára szólalt meg

— Az

esküvőnk néoy nap múlva lesz . . . Anvus ma Bécsbe utazott, a. nagybácsi kérette . . . Csak holnap este jön haza, addig egyedül va^^ok . . . olyan rossz így, mert a cseléd is felmondott . . . úgy félek otthon egyedül.

Iván teste felkacagott.

— Hát

maradj itt, nálam.

Klári szégyenkezve bújt el Iván mellén, onnét búgta ki a tiltakozást.

— Nem,

nem . . .

A szavak azt mondták, hogv: nem, de a test bészéde más volt és a két felforrósodott test értette egymás szavát. Lehajolt Iván a lányhoz, hosszú csókkal zárta el a. nem-ek zuhatagát.

A kivülmaradt élet nem silbakolt többé Klára lelke küszöbén, mindent feloldó lázzal hullatta Iván felé a szókat.

— Iván

... én azt akarom . . . hogv a gverek . , - a gyerekünk . . . Iván!

Á szoba négy fala messzi horizonttá tágult Iván előtt ölébe kapta a kislány felforrósodott testét és könnyen és félkacagó fiatalsággal, mint lelt viráoot, dobbanó lépéssel vitte az ágyhoz, amelv most egyszerre minden seb gyógyító Írja, a múlt minden csúnyaságának leitörlő kendője bántott, hajszolt, fonák életének diadalmas visszaütése lett.

XI.

Iván ünneplő feketébe öltözött, úgy ment a református templomba. Hosszú kocsisor álldogált már a templomajtó előtt, amikor odaért, a középosztály kölcsönkért fényűzése: számozatlan bérkocsik. A templom megtelt, csupa ismerős arcok, akiket a békekötés játékos kriksz-kraksza sodort erre a tájékra a hegyes-dombos északi megyékből. Az ügyvédet látta meg elsőnek, aki autóbuszjáratot tartott Szabolcsban.