Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

X.

Lovákné elment hazulról, a temetőbe ment, virágokat vitt az ura sírjára a lakók is elmentek, Iván egyedül maradt a lakásban. A rajztáblája előtt ült, szigorlati tervén dolgozott, ráhajolt a papirosra, hajának sötét omlása, a homlokába borult, a ceruza kemény, bátor vonalakat futott a vonalzó mellé. Iván dolgozott, cigarettázott lés fütyürészett.

Már három hete, hogy a munkába fojtotta új élete nehéz keserűségét. Három hete hordta a gyűrűt az ujján és keserű nevetéssel gondolt arra, hogy vőlegény. Az eljegyzés után, másnap, amikor felment Lengyelékhez, Máriát a lányok szobájában találta, a divánon feküdt, a szobát belepte a közeledő este szürkesége. Leült melléje, köszöntötte, Mária nem felelt, végig simította a haját, a hajáról az arcára siklott a keze. Az ujja nedves lett.

— Sir?

Mária nem szólt, a sútétbén Iván keze után kapott és két kezébe vette, mint pelyhes madárfiókát. Iván mindent megértett. Nem kérdezett tovább semmit, hanem, amikor a szomszéd szobában megmozdult a család esti élete, felkelt és hazament.

Ezentúl Mária mindig jókedvű volt, felületes, könnyű jósággal volt jó Ivánhoz. Iván hagyta,, nem nyúlt hozzá, nem csókolta meg Utolsó csókjuk az eljegyzési csók volt Úgy gondolta: vér, majd egyszer.

Ma délután, mingyárt ebéd után együtt mentek látogatóba a- Málna-uccába. Visszajövet a Medve-uccában kacagó vidámsággal álltak meg a kis kőmedve előtt. Mária felmutatott a kis kőszoborra.

— Lopja

el! . . .

Iván közelebb lépett a lányhoz, megfogta a karját,, magához szorította.

— Kinek?

Mária elkomolyodott.

— Nekem.

Iván úgy tett, mintha a szó nem belölről szakadna fel, hanem csak a hangszálak játéka lenne.

— Majd,

ha szeretni fog . . .

— Hát

én szeretem magát . . — mondta Mária — és a szemében a csodálkozás szomorú virága nyílt.

Kiértek a Kacsa-uccába, a kopott gránitkockák üres kopogása betöltötte a házak közét. Mária ekkor egész közel húzódott Ivánhoz, zokogó mélységgel csengett, a hangja.