Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
— Jobb is, ha megmondom: én szeretem magát, de nem úgy . . . tudja ... én mást szeretek . . . Iván komoly maradt és egyszerű — Tudom . . . A lépcsöházban váltak el, mert Iván dolgozni akart. Mária hívta, hogy menjen hozzájuk, de nem ment. Iván fütyült és cigarettázott. És dolgozott. Három hete ezt csinálta, három hete nem mozdult ki a lakásból, a világból is csak annyit tudott, amennyit készen hoztak neki helybe. Kárpátaljai barátai jöttek hozzá, hogy a báró nagyon neheztel rá a pohár miatt, Kormos pedig uton-útfélen piszkot szór rá. Állítólag szeretné valamiképen a Británia pincéjébe élcsalni, hogy ott megtanítsa becsületre. Iván mosolygott, amikor hallotta. — Mondjátok meg neki, hogy elmegyek, hacsak ketten leszünk, meg én és ketten fogunk egymásnak felelni. A szigorlati terv témája egy vidéki kultúrpaiota terve volt. Az alaprajzzal már elkészült, most már a homlokzat vázlatán dolgozott. Nehéz, elterpeszkedő, síma épülettömb kelt életre a ceruzája alatt, a mindent ölelő, egyetemes kultúra lelke szállt a papirosra. Nagy négyszögű épület, minden oldalán nyíló kapuval a négy égtáj minden horizontja felé. Közepén hatalmas kupola, a négy irány összefutó erejének összeömlő nagy duzzadása a magasság: a szeretet felé. Az előszoba csengője kettévágta az alkotás csendjét. — Ezt ugyan az ördöq hozta most ide. A nyíló ajtó Éltető Klárát tette Iván elébe. Hátra lépett, meglepetten nézett a lányra. — Na hallja, éppen magára nem számítottam. — Nyersen szólt rá. — Mit keres itt? A kislány kilihegte a két emelet lépcsőit. — Olyan nehéz magához jutni, mint a mennyországba. — Mikor az Iván nyers hangját meghallotta, sirós-ra vált a szája. — Miért olyan utálatos, hát bántottam éln magát? Bent körülnézett a szobában és otthonosan tette le kabátját, kalapját. Iván szemben állt meg vele, a kályhának dőlt, két kezét a fehér munkaköpeny zsebébe süllyesztette. — Hogy jutott eszébe, hogy hozzám jöjjön, Klára? Nem fél tőlem?
