Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás
szemtelen nevetés csillant fel a szemében, még a nyelvével is csettintétt. Iván torka száraz volt, kényszeredett, megalázott mosollyal felelt. A csendőr a másiknak mutatta, az is mondott valamit, amit nem értett meg Iván, azután letette a képet és a többi írást nézegette. Az a levélpapíros került a kezébe. Iván a szíve verését a halántékán érezte. A csendőr belepillantott az írásbai, Ivánra nézett, mosolygott. — Szerelmes levél? . . . Iván alig bírta visszatartani a megkönnyebbülés sóhajtását. — Igen. Elengedték. Erőtlenül, bódult aggyal részeg módjára támolygott ki a szobából A kocsmáros, amikor egyedül látta visszatérni, kivirult ábrázattal fogadta. — Na ... mi volt? — Semmi . . . szamárság, megmotoztak. A kocsmáros titokzatos érdeklődéssel faggatta. — És találtak valamit? — Hát mit tatlálhattak volna? A kocsmáros elkomolyodott. — Csak úgy kérdeztem . . . Visszamentek a szobába a kocsmáros az ablakfának dőlve nézte Ivánt. A csizmájára mutatott. — Ebben a csizmában nem jó ilyen útra indulni . . . Iván meglepetten nézett rá. — Miért? A kocsmáros lehajolt és a csizma sarkát kezdte tapogatni. - j — Uraságod katonatiszt volt, lovasságnál szolgált . . . — Hát ezt honnét tudja? — ... itt a nyoma, a sarkantyú koptatás . . . mert, úgy-e, láncos sarkantyút tetszett viselni? — Igaz, minden igaz, maga nagyszerű detektív, csak éppen hogy nem a lovasságnál szolgáltam, hanem a géppuskánál ... de egyre megy, lovon jártam. A kocsmáros atyás jósággal nézett rá. — Na látja, hadnagy úr, vigyázni kell, ezek nagyon utaznak a volt tisztekre, máskor hagyja otthon ezt a csizmát. Az ablakra tekintett és hirtelen rémülettel ugrott Ivánhoz.
