Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Tamás Mihály: Halálugrás

Iván felült és álmosan dörzsölte a szemét. Az egyik csendőr a tenyerét nyújtotta feléje.

— Legitimáce

. . .

Iván előre hajolt, mint aki nem tudja, mit akarnak tőle.

— Legitimace.

Iván németül felélt.

— Legitimation?

A csendőr már tudta, hogy aki ilyen nehezen ért, annak nincsen igazolványa. Németre fordította ő i,s a beszédet, a táskához lépett és intett Ivánnak.

— Kommen

Sie .

. .

A csendőrlaktanyába mentek. Iván elől, a két csend' őr utána, az egyik a kezében lógatta a táskát.

Bent a szobában a táskát vették elő. Kihánytak mindent belőle, de nem találtak semmit, ami gyanús lett volna.

— Hová

megy?

Iván már útközben kigondolta a hazugságot. Egy falu nevét mondta be, ahová nem lehet vonaton utazni, hanem itt kellett leszállni és innét tovább menni. Az a másik falu még vagy tíz kilométerre volt.

— Miért

aludt a kocsmában? Miért nem indult már el?

— Szekér

után küldtem és vártam a fuvarost.

— Hát

oda miért megy?

Iván vakmerő nyugalommal vágta ki magát.

— A

menyasszonyomhoz.

A másik csendőr zsebeit kezdte átkutatni. A belső zsebéből kihúzták a bőrtárcáját, néhány irat volt benne, még egy fénykép. A Máriáé. Envszer, amikor náluk volt,, a fényképalbumot nézegette, akkor csente el. Mária volt rajta, valamelyik kiránduláson készült, a fűben heverészett, fejét két tenyerére tette, dús nagy haja körülkoronázta az arcát, úgy nézett bele hetykén, jókedvűen, szépségesen a fényképező lencsébe.

Ivánt eddig nem tudták a csendőrök nyugalmából kizökkenteni. Hanem most, amikor az asztalra; terítve látta az Írásait, egyszere eltűnt minden vér az agyából. Az asztalon, a többi írás között, ott húzódott egy darab levélpapíros is, tele apró betűkkel. Az ő feljegyzéseivel. Döbbenettel eszmélt rá, hogy erről a papírosdarabró! elfeledkezett. Végig futott rajta a hideg. Vége mindennek.

A csendőr a fényképet vette fel, végigmustrálta,