Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szombathy Viktor: Még vasárnap délután…

sen teszi, végül mégis kiballagott Erzsók után. A család maradt. Péterné rendberakott mindent illendően, megöntözgette a muskátlikat is, aztán mosóteknőt szerzett s vizet melegített. Péter bámulva nézte:

— Most,

vasárnap?

Péterné, akit közönségesen Rózáinak hittak, mentegetőzve mondta:

— Csak

egy kicsit, éppen hogy . . .

Azzal nekigyürközött s máris szappanozni kezdett. Párás vízgőz ülepedett le a kis ablakra, a gyerek a most tanult betűket írta belé körmével. Kinn a köd csöppekké gyürödzött s lassú, szürke eső kezdett hullani, olyan finoman, mint a szakadt selyemfonál.

Péter pipára gyújtott s végigheveredett az ágyon:

— Beszélj,

— mondta.

Rózái folytatta tehát a mondókát. Olyan kedvesen csurogtak az ajkáról a szavak, hogy az embernek el kellett felejteni a kinti rossz időt, azt hihette, hogy verőfényes vasárnap délután ragyog az ablakon keresztül. Mi mindent beszélt, talán maga Péter sem jegyezte meg. Nem fülével hallgatta az asszonyt, hanem a szívével; itta, szívta ezt a csacsogást, a mindenről-mindenbeszédet, a falu üzenetét a felesége lelkén keresztül. Sok mondókája volt Rózáinak az öreg szülékről, a gyerekekről, az iskoláról és a szomszéd telepesekről, a komáromi kikötőről és a folyó szabályozásáról. Folytak, folydogáltak ajakéról a szavak forrásai, olyan kedvesen beszélni nem tudott senki, mint Rózái.

Péter ezt meg is mondta:

— No,

nagyon szívesen hallgatlak, olyan régen nem hallottam ilyen szép emberi szót.

Rózái mosolygott s újfent elkezdte. Észrevétlenül fogyott keze alatt a mosott ruha. Már teregette szét köteleken, itt benn, mivelhogy kinn nyirkos az idő. Csakhamar eltakart mindent Rózái, függtek-lengtek a fehérségek s a kékségek a rövid kötélen, ügyeskedve kellett félrelebbentenie annak, aki járni akart itt.

Péter most az órát ügyelte meg s felkelt az ágyról. Magára öltötte a kabátját, fejébenyomta a süveget s. megmondta, merre keli mennie:

— A

hajóirodába megyek, holnap tárolunk . . .

Rózái megértőén bólintott. Péter otthagyta Rózáit egyedül mert a gyerekek is szomszédoltak a másik uszályon.

Vidáman ballagott Péter a szitáló esőben, könnyű volt a szíve s úgy érezte magát, mintha a levegőben.