Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szenes Piroska: A gyermek álma

rül, olyan rémülten hőkölt vissza tőlük, mintha valami borzasztót látott volna; szemét elfödte és keservesen sírni kezdett. Nem akart senkit sem látni, se az öreg, dünnyögő főorvos, aki betegmegvetését is leküzdve, megsímogatta volna a fiucsa fejét, se a kedvesnővért, aki húslevest akart szájába tölteni; de még az anyját sem. Befúrta fejét mélyen a párnába, előbb zokogott kétségbeesve, aztán elgyengülve feküdt csöndesen. A szókat mintha nem is hallotta volna.

Már benn sem kellett volna tartani, nem volt más baja, mint a gyöngeség, de mikor ki akarták volna emelni az ágyból, hát belekapaszkodott kétségbeesve a vaságy szélébe és oly vadul, gyűlölettel nézett mindenkire, hogy megdöbbentek tőle. Úgylátszott, hogy fél hazamenni, vagy hogy meggyűlölte valamiért otthonát. Anyja már behozta a kisebbik gyereket is, Manyát, hogy tán azzal majd szóbaáll Joskó; de bizony azzal sem. Az apja narancsot is hozott néki, félszegen nyújtotta felé nagy tenyerén. A fiúcska szinte vonaglani kezdett a gyümölcs láttára. Olyan dühös keserűség lepte meg, hogy sikongatni kezdett és ráütött apja kezére. Ilyet sohasem mert volna tenni azelőtt, maga is visszarándult utána, elbújt párnájába. Az apja meg elpirult szégyenében, nyelt egyet és kiment. — Mi van veled, mi van veled fiam?'

— könnyezett

az anya. — Hát már nem szeretsz köztünk senkit sem?

A gyerek csukott szemmel feküdt, összeszorította a szemét erősen, kínos türelmetlenség volt a sápadt arcán, míg ültek mellette, csak akkor oldódott fel szomorúságában, ha egyedül marad. — Talán a nagyanyjához mégis szólana? — gondolta az anya elmenőben— Mindig

jól megvoltak egymással.

— Menjen mán be ahhoz a gyerekhez! — vetette oda az anyjának. — Tán magának megnyílik.

Az öregasszony már visszalopakodott a házba, de az asztalhoz nem ült, a vejét elkerülte. Lázas fény