Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szenes Piroska: A gyermek álma

égett a szemében, amint motyogott és ide-odajárt egész nap. — A legkedvesebb unokám, — ismételte. — ö volt nékem a legkedvesebb.

A lánya azt morogta vissza: — Nem is volt magának senki más kedves, ezt is majd a halálba küldte. — Néha azt hitte, hogy az öregasszony nem is érti, hogy él a gyerek. Valami furdalást is érzett, hogy talán maga is szigorú volt az anyjához, mikor a baj történt; megkért egy ismerős fuvarost, hogy vigye be az anyját kocsin a városba.

Ült a nagyanya a gyerek ágya szélén, az elfordult tőle hevesen, amikor belépett. De az öregasszony mintha természetesnek venné, nem bántódott meg. Nagy sugárzás volt az arcán, talán tényleg csak most világosodott fel neki, hogy megvan és él az unokája. Reszkető ujjaival csak becézte, simogatta a gyermek lábait, amint a takaró alatt kinyílva feküdt. Aztán nagy, fényes könnycseppek hullottak ráncos arcára.

A többi ágyon ültek a betegek és figyeltek; csend volt. Egyszer csak a kisfiú felsírt hirtelen: — Öreganyám, jaj öreganyám! — de még mindig csak dugdosta arcát.

•— Mi az kedveském. mi az madárkám? — motyogta az öregasszony izgatottan. Fölcsúszott az ágy szélén, de a gyermek arcához nyúlni még nem mert.

— öreganyám, — zokogta a gyermek. — álmodtam én valamit.

■-— Mit álmodtál szivecském? — reszketett az öregasszony. Akkor már bátor lett és ráborult a fiúcskára, hogy az elrejthesse arcát az, ő száraz kebelén.

A gyermek zokogott. — Azt hittem, hogy igaz és látom, hogy csak álom volt. Hogy én egy nagy kertben voltam, szép úri gyermekek között, akik mind olyan kedvesek voltak hozzám, és amit én ott gondoltam, vagy csak kívántam is, abban a percben már valóra vált.