Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szabó Pál: A béresasszony legendája

■a kistányéra csősznek,. — mondotta gondolkozva a földesúr és zsebébe dúgte kezét.

— Az

. . . nagyon messze van, — mondotta az aszszony bizonytalanul.

A földesúr legyintett.

— Nem

baj. Hadd leoven ott addig, míg megszületik a gyerek.

— Igaz.

Addig ott lehet.

A földesúr újra végig lépkedte párszor a lakást, aztán megállt Rebeka előtt.

— Fiú

. . .? Lány . . .?

— Nem

tudom, nem tudhatom . . .

— Igaz.

Te azt nem tudhatod Rebeka.

Rebeka nem tudta, ő csak azt tudta, hogy asszonynak lenni jó, mert az asszony a világ eleve megdicsőült teremtése.

A földesúr megcsókolta az asszony homlokát, ámbár soha se tett még ilyesmit, aztán elment. Hiszen a világon minden úgy van, hogy valahova mindenkinek el kell naponta, óránta menni.

Rebeka egyedül maradt, hogy a nagy titokkal várja azt a másik embert.

Még este se volt, már otthon volt Fekete Ferenc.

A vesszőbokortól jött egyenest, de őt is nagyon megszállta a berkék aranvoora. Szájára tapadt, orrára tapadt, mert féktelen kedvében, eget dicsőítő hitében az ágak közé fúrta fejét

— Kivirágzott

az ostornyél Rebeka? — jött be az ajtón és sarokba dobta a tarisznyát.

— Láttam,

— mondotta Rebeka és mégigazgatta ölén ruháját.

— Te

... te szent ... — áradozott Fekete Ferenc mohón, vágyakozón és megölelte asszonyát, le akarta fektetni a kanaoén

Rebeka talpra ugrott, az ura mellének taszította könyökét.

— Nem

. . ., — mondta rémülten.

Fekete Ferencnek nagyon leesett az álla. Most érezte először, hogy még baj is lehet abból, ha az embernek szentté avanzsál a felesége.

— Hát

. . . hát . . ., — tátogott, mint a vizbehaló.

— Hát

mán az úgy van Fekete Ferenc, — mondotta az asszony és kanalat tett az asztalra.

Fekete Ferenc bután bámulta az asszonyt, aztán elfordult, kiment az istállóba anélkül, hogy vacsoráit volna.