Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-12-01 / 10. szám - Szabó Pál: A béresasszony legendája

Barabásnénak megrándult a dézsát cipelő karja.

— Nyughass

mán. Ne nyűglődj mán. Nem kötöttem én semmit a hátamra. Jó reggelt, — fordult oldalvást, a vele szembejövő Fekete Ferencné, béresné felé köszönésképp és az eleven raj olyan egyforma akarattal hullámzott meg erre a fordulásra.

Fekete Ferencné is moslékot cipelt kifelé a malacoknak. Ez vitte a dézsát, amaz már hozta és így találkoztak ők, asszonyok, béresnék, a fénnyel terített béresudvaron.

— Jó

reggelt, — mondotta Fekete Ferencné a napok, esztendők minden reggelen felcsendült himnuszát, de a fejét csak parányit fordította oldalvást, aztán újra nézett tovább a dézsába. De hogyis nézhetne máshova, mikor éppen ez a malaceledel van az orra alatt?

— Ennek

nincs gyermeke bezzeg, ennek a . . . ennek a . . . Rebekának, — ágaskodott Barabásnéban az irgység, keserűség, de azért légjobb bosszúnak tartotta kimondani a Feketéné igazi nevét.

Csakugyan. Fekete Ferencné eddigelé nem adott gyermeket a béresudvarnak. Igaz, hoov fiatal még, de már öt esztendő óta költögeti fel hajnali fuváskor az urát az ágyból és százszorosán átkozott a béressors, ha gyermekkacagás nem fűszerezi meg az egymásba zuhanó nyomorult napokat.

Megetette a malacokat, míg ettek, ott állott mellettük némán, hallgatagon. Darabka pálcát vett fel a szalmából, megpiszkálta vele az egyik malac hátát, az rábámult, aztán újra beledúgta fejét a dézsába. Aztán a másikhoz hajolt, körmével kapirgált az oldalán, aztán lejjebb, a hasán, kuncogva, játékosan. Szája kinyílt a gyönyörűségtől. — kcsi, kcsi, mondta és szórta, pazarolta becéző szavát, testéből fakadó élet után kívánkozó vágyakozását malacaira

Fiatal, szép testű asszony volt Fekete Ferencné és a gazda megállt, utána fordult, mikor ment visszafelé az udvaron. A gazda is megállt, az elmúlt őszön meg a kulcsár kisérgette volna, de kulcsárnál, gazdánál különb az ő édes egy ura . . . De, jaj, vájjon honnan vette ő egyedülélő, magános vérét, hogy annyi vágyakozásra nem csordul meg az ég bőséges adakozása? Gyerméksereg szaladgál körülte egész nap az udvaron, mint a fergeteg, tán szélvész hordja, tán csak a bába akarja, de új kacagással, új sírással nő