Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-01-01 / 1. szám - Kritika - P. L.: István király
KRITIKA ISTVÁN KIRÁLY Sik Sándor tragédiája kétségtelenül az év legjelentősebb drámai alkotása, biztató jelenség a mozi és mozialatti nívójú színpadi tömegtermelésben, ahol a gondolatokat véglegesen viccekkel és trükkökkel helyetesítették be. Sik Sándor tragédiájának hallatánál legalább nem éreztük profanizálva a Nemzeti Színház nemesebb emlékeket őrző falait, mert olyas valaki szólalt meg közöttük, akinek tényleg az egész nemzethez voltak mondanivalói. A magyarság történelmi életének legtöbb monumentuma tragikus, nem volna nehéz tehát anyagot meríteni bármely korszakából drámákhoz és tragédiákhoz. Hogy mégis oly kevés igazi történelmi drámával rendelkezünk, abban inkább az utolsó évszázad történelmi felfogása a hibás, amely nem látta meg a világnézetek ütközőpontjait történelmünkben, vagy opportunitásában nem merte gyökerében megragadni a problémákat. Sik Sándor drámájának már maga az anyaga kiválóan tragikus, mert a magyarság ezeréves problémáinak gyökeréig ér, viszont főalakjának földöntúlivá emelkedettsége a drámai feszültséget a hallgatóság beidegzettségénél fogva erősen csökkenti és az írónak itt a szenttévált alakot vissza kellett állítania a föld vonzáskörébe, hogy valóban tragédiát és ne melodrámát alkosson. Sik Sándor feladata legnagyobb részét sikerrel oldotta meg. Szent István király uralkodásának utolsó napjait éljük. A király megalapozta a keresztény királyságot, de még minden inog, hívei nagy részének még nem vált vérévé a kereszténység, az ország másik része a pogány Vazul herceg felé tekint, aki a nyitrai vár börtönében őriztetik a király parancsára. István király érzi halála közeledtét és kötelessége, hogy utódról gondoskodjék, miután fia Imre utód nélkül halt el. Leányágon való rokona, Orseolo Péter herceg udvaránál van, de Péter nem érzi vérében a magyarság vágyait s az ország nagy része is fél uralmától, így hát István kihozatja Vazult és felajánlja neki a koronát. De feltételeket szab: a magyarság csak úgy maradhat meg az európai népek családjában, ha keresztény országgá válik keresztény uralkodó vezetése alatt. Vazulé a korona, de azt úgy kell viselnie, mint ahogy István viselte: a kereszténység, az egyház és a krisztusi erkölcsök képviseletében. Vazulnak meg kell tagadnia tehát pogány ösztöneit, meg kell esküdnie az oltár előtt feleségével és gyermekeinek keresztény nevelést kell adnia. Egy pattanásig feszült második felvonás alatt folyik le István és Vazul párviadala. Vazul nem hajtja meg a fejét, nem fogadja el ilyen áron a koronát. És a dráma beteljesedik. Péter herceg a német császárral paktál, ha elnyeri a királyságot, hajlandó azt akár hűbérül is felajánlani, Vazul pártja pedig a szomszédos palotában dőzsöl és egyik párthíve a Gyula-karddal a szendergő Istvánra tör. Meg akarja ölni a királyt, mert a régi hit szerint a leölt vezér lelke és okossága útódjába száll át a vezéráldozás útján. Az orgyilkosság nem sikerül, a beállott zűrzavarban Péter kerekedik felül, aki az elfogatott Vazult megvakítatja és megsüketítteti. István király mindenben és mindenkiben csalódva most már az égre bízza a döntést. A koronát az ország Nagyasszonyának ajánlja fel, vegye el azt onnan az, akinek felülről hatalma adatik hozzá, őmaga pedig holtan rogy össze az oltár lábainál. A drámailag is kitűnő második felvonás után a harmadik felvonásban a cselekmény torlódás és néhány nem eléggé kidomborított szimbólum miatt tétovázásokat érzünk. Szerencsésebb lett volna, ha a tragédiát öt felvonáson keresztül bontja ki a szerző (az eredeti terv is ez volt valószínűleg s későbbi összevonások hozták létre a jelenlegi formát). Szerettük volna látni Vazult párthíveivel, szerettük volna hallani őt akkor is, mikor nem Istvánnal, hanem maga-magával áll szemben. A harmadik felvonás zsúfolt cselekménytömege így arányosabban bontakozhatott volna ki, a tragédia teljesebbé és megfellebbezhetetlenebbé vált volna. Igaz ugyan, hogy a drámai egység megszenvedte volna ezt a formát és Sik Sándort formaösztöne is vezette ehhez a megoldáshoz, amelyet kétségtelenül sikerrel oldott meg. Az előadásnak sok kiváló színészi alakítást is köszönhetünk. Kürthy István királya és Hettyey Aranka Gizella királynéja (különösen a Vazul feleségével való jelenetben, mikor leveszi fejéről a koronát), monumentális alakítás volt. Kis Ferenc Vazulja bálványszerű mozdulatlanságában nem
