Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány

áléit, kéjt sovárgó asszony. Vivien halkan, puhán mondta:

— Hiszek.

Most, hogy már hitt, elégedetlenség töltött el, nem is tudom miért, bosszankodtam. Képtelen voltam átitatni magam. Valami újra nem volt rendjén. Valami újra fájt. És nem tudtam hazudni. De azért csak tovább hazudtam.

Sokáig kószáltunk, csendes voltam és figyelmes, Vivient ez láthatólag meghatotta. Minden rendben volt, rajtam kívül.

Ebédidőre elváltunk. Este újra találkoztunk. Azon tanakodtunk, hova menjünk. Félénken megkíséreltem a lényegre térni,

— Vivien,

maga modern leány, nincsenek előítéletei, tudom. Ha meg nem sértem . . . Meghívnám teára. Csöndes,, kellemes szoba, nem zavarhat senki.

— Nem,

nem megyek.

Belékaroltam, s vittem abba az irányba, amerre lakom. Jött. Pedig biztosan tudta, hová megyünk.

A kapuhoz értünk. Szónélkül átlépte a küszöböt, a lakás, a szobám küszöbét is.

Teát főztem, megmutattam könyveimet, fényképeimet, sportdiadalok trófeáit. Beszéltem filozófiáról, irodalomról, udvarias és figyelmes házigazda akartam lenni, de már alig hallgatott rám. ’Összevillant a tekintetünk. Hozzáléptem, megcsókoltam. Visszacsókolt.

Fölébehajoltam. Rémülten tartotta karját arca elé.

— Még

soha senkivel ... Ne . . .

Egymásra borultunk mégis.

Vivien nem volt ártatlan. Hazudott. Nem tudom miért, hisz lényegtelen ügy volt az egész, talán neki is, ezt mind a ketten tudtuk, mégis, fájt. Miért hazudott? Miért nem tudott őszinte, nyílt lenni. Én igyekeztem. .

Az utcán azonban, amikor hazafelé kisértem, mégis szép szavakat mondtam, igaz, csak úgy, gépiesen, mintha fizettség lett volna a gyöngéd szó.

A szállodáig kísértem. Egyedül maradtam. Azon töprengtem, érdemes-e mégegyszer találkoznom vele. Hazudott! Miért!?

Azért másnap, harmadnap újra eljött hozzám. Hazudtam magamnak mindenfélét. Még nyolc nap, aztán úgy is vége. Legyen szenvedéseim városától ez a búcsúzásom. De szomorú voltam, s nem tudtam titkolni.

Észrevette.