Magyar Írás, 1934 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1934-11-01 / 8-9. szám - Kelen István: A londoni leány
— Mi bajod? Úgy félek valamitől? Mi bajod lehet? — Semmi, Vivien. Csak néha lehangolt az ember. Rájön. Legalább is nálunk, Európában. Nálatok talán nincsenek szomorú emberek? — Persze. Vannak. Néha én is az vagyok. Most például. — De látod, Vivien, azért mégis jó, hogy van szomorúság, emlék és egyéb szentimentális dolgok Vannak emberek akik már egyáltalán nem beszélnek, mások, akiknek beszéde már olyan, mint a hallgatás, de mi fiatalok vagyunk s még beszédet beszélünk. Az életben csak az a jó, Vivien, hogy emlékek is vannak és szomorúságunkban hozzájuk menekülhetünk. Akinek emléke van, az már boldog is. Emlék az élet, Vivien. S ekkor, késő este volt már, árnyas fák alatt sétáltunk, Vivien hozzámhajolt és puha, kissé komikus németséggel azt súgta fülembe: — Ich liebe dich. S ezt még sokszor mondta. S emiatt meggyülöltem Vivient. Nem kellett volna mondania. Hisz erről nem volt szó. Mintha megérezte volna, hogy lelkemben elromlott a zene, riadtan rámnézett, aztán sírni kezdett. Kényszeredetten vigasztaltam. Szótlanul búcsúztunk egymástól. S még ez szerencse volt, a beszédet már nem tudtam volna elviselni. Vivien megfázott. Teát itattam vele, folyton feltúrtéra a gallérját. Figyelmességem láthatóan jólesett, de azért megérezte a változást. Nem mentünk már a kis lakásba. Moziba jártunk, kávéházban ültünk órákig. Szerettem volna már egyedül lenni, könyvet olvasni, vagy magányosan kószálni zeg-zúgos, elhagyott utcákban. Mégis . . . van búcsúzni valóm. De Viviennel maradtam, Az egyedüli, amin még összenevettünk, egy ostoba játék volt. Valamiként arra> a megállapításra jutottunk, hogy a nők „kénguruk", s a férfiak „krokodilok". Ezen évődtünk s így váltak elviselhetővé az együttlét órái. Két nappal az elutazás előtt, — szombaton utazóit a párisi gyorssal — újra magamhoz hívtam. — Nem megyek, István, — mondotta. — Te vagy az első. És én már megbántam. Azért mégis elkísért, egész a kapuig, azzai az ürüggyel csaltam odáig, hogy felveszem a télikabátom, mert hűvös van s leteszem az irattáskám, mert arra
